Csavargások a Föld nevű bolygón

Miért éppen Norvégia?

Miért ne? De leginkább azért, mint azt ahogy az elöző blog bejegyzésemben írtam (N-variácók), mert rákattantam a mászásra. Adta magát az ötlet, hogy továbbvigyem egy fokkal és kipróbáljam a jégfal mászást. És ha már jégfalmászás, akkor Norvégia. Akárkit kérdeztem, mindenki egyhangúan egy helyet javasolt: Rjukan, Norvégia. Rjukan a jégfalmászók mekkája. Akkor legyen. Norvégiában még úgyse voltam. És kb annyira megtetszett, hogy két héten belül kétszer is elmentem. Más aprobóbol ugyan, de voltam. De erről majd legközelebb.

Szóval kinéztem egy csapatot, mármint egy ezzel foglalkozó céget és feliratkoztam egy hétvégi jégfal mászásra. Totál kezdő, nem kell semmi előképzettség, max nem árt ha már láttál kötelet közelről. A sziklamászáshoz hasonlóan itt is falon kell ugyan felmenni, van kötél meg siasak, de kb ennyi a közös. Teljesen más technikai felkészültséget igényel. Meg más agyat. És nem csak arról van szó hogy 6 réteg ruhában, jégcsákánnyal és hágóvassal felszerelve kell -15 fokban felmászni egy megfagyott vízesésen, hanem maga a mászás technikája, feelingje is más. Ahogy azt egy barátom, akinek ezt az egész mászásőrületet köszönöhetem, kifejtette,

a jégfal mászásból hiányzik a mászás szépsége, finomsága, Itt tényleg izmozni kell és semmiképpen nem mondható kecsesnek.

Még az indulás előtt kialakult egy facebook csoport ahol megbeszéltük ki honnan jön, merre mit akar. És pont úgy alakult, többen is Londonból repültünk, sőt, a fele csapattal ugyanazzal a géppel jöttünk mentünk. Ebből nyilván adódott, osztozzunk az utiköltségen, ugyanis Oslótól még vagy 3 óra az út a hegyekbe. Ezt a feladatot egy kedves angol srác, Ryan, magára is vállalta és elintézte a bérlés. Az elején ugyan gyanús volt, kicsit sokan vagyunk egy autóra, de spórolás címén, két kocsi helyett egy 7 személyes autót bérelt. Elférünk, nem lesz para. Hát persze…

Már a repcsin összehaverkodtam a sráccal és megismertem egy mongol-kínai-román lány is. Igen, Nara egy személyben képviselte a három nemzetet. A slusszpoén az, hogy a mongol-kinai apja Budapesten ismerte meg a román feleségét, és ott is éltek egy darabig, szóval még magyarul is beszélt egy kicsit. Vele amúgy annyira jól összebarátkoztunk, hogy meghívott Mongoliába a családjához. Menjek nyugodtan birkákat terelgetni meg sátorban lakni ha úgy szottyan kedvem. Fog úgy szottyanni az tuti! Sőt már lehet idén…

Oslóban, Gardermoen terminálon találkoztunk a többi harcostársunkkal. Megjelent egy skót 55 év körüli figura, Steve, egy holland csajszi, Emma és egy lengyel óriás, Andrei. Összesen így már hatan voltunk. Ok, nem lesz para, elférünk a kocsiban. Amíg Ryan elment felkapni a kocsit, addig mi ismerkedtünk egymással és a norvég -10 fokkal. Egyik jobb volt mint a másik! És sikerült életem legfinomabb fahéjas csigáját ennem. A reptéren a kijáratnál van egy pékség, ahol a legomlósabb, legcukrosabb, legfahéjasabb csigáját mérik. Megéri a kitérőt. A kávé fos volt.

Amint megláttuk a kocsit, még a leghülyébbünk is látta, nem kicsit lesz para az utazás.

Az oké, hogy a kocsi 7 személyes, de nem transit vagy valami hasonló, hanem az extra két ülés konkrétan a csomagtartóban/ból volt kialakítva. Beférünk. Mi igen. De a csomagok? Egyikünk se aprónép és ugye a norvégiai fagyba nem egy papucsban és napszemcsiben utazik az ember hanem min 6 réteg ruhában. Az én 90 lityós North Face zsákom elég szépen ki volt tömve. Pozitív hozzáállás kell csak. Megoldjuk. A két csajszit begyömöszöltük hátra, majd egyenként kaptak egy-egy csomagot az ölbe. Steve ült elöl, két csomaggal szintén az ölében, én meg hátul a lengyel óriással, szintén csomagokkal. Kibirhatónak tűnt. Mindaddig, amíg a kedves angol barátunk, akinek csak azért nem volt a hóna alatt is csomag mert ő vezetett, meg nem említette, hogy Oslóban még felveszünk egy lányt. Miről beszélsz te? Hová fog ülni? A motorháztetőre? Akkor nem fogsz kilátni baszki! Elképzelésem se volt hogyan oldjuk meg, de menjünk. Mentünk is volna ha az egyik ajtó zárja be nem fagyott volna. Miután foggal körömmel, és mindenféle cucmóval amit találtunk, levertük a jeget a zárról, már úton is voltunk.

Oslóban csak annyiszor tévedtünk el ahányszor lehetett. Miután ugyanazon a 4km hosszú alagúton már negyedszerre mentünk át, már csak röhögtünk az egészen. De legalább elfelejtettük milyen nyomorúságosan érezzük magunkat a tömött autóban. Nagynehezen megtaláltunk a 7-ik utast valahol Osló belvárosában. Szerencsére japán, ergo, pici csajról volt szó, plusz Maureen teljesen elszámolta magát mennyi cuccot kell hozni egy ilyen trippre, így a csomagjával se volt gond. Konkrétan úgy kellett kívülről betuszkolni minket az autóba, majd gyorsan becsukni az ajtót, mert máshogy nem oldottuk volna meg a beszállást. Szerencsétlen kocsit maxra kihasználtunk. Annyira nem volt hely, hogy még a bukósisakot is felvette néhányunk.

Nekem már Osló külvárosában elzsibbadt mindkét lábam és a bal fenekem, de ahogy elnéztem lengyel barátom arckifejezését minden egyes bukkanó után, rájöttem nem én vagyok a legszarabb helyzetben.

És így ültünk végig 2.5 órát. Sötétben, hóesésben, bukósisakban. Egyáltalán nem fáztunk. A privát szféránk pedig 3-4 centi között mozgott a kanyaroktól függően. De megérkeztünk egyben, sérülések nélkül.

A szállásunk Rjukan mellett, egy hostelben volt, amit egy igen kedves mackó kinézetű, szájából mindig valami logó, norvég arc és felesége vezetett. (Rjukan Old School Hostel). Ő volt a hely. Őt mindenki ismeri mászós körökben. De annyira, hogy amikor itt Londonban megemlítettem hol voltam, az első kérdés az volt, hogy van Jakob? Ő és a hostelje a jégfalmászók központja. Mindent meg tud szerezni, mindent meg tud oldani. De tényleg. A szállás olyan volt mint egy tipikus hostel, tele fura alakokkal, akik egymás közt lavírozva próbáltak vacsit főzni, vagy mezítláb, fogkefével a szájukban várták, hogy felszabaduljon a fürdő. De ettől volt hangulatos a hely. Mindenki mosolygott, bárkivel lehetett bármiről beszélgetni. Tiszta, rendes otthon. Óriási, teljesen felszerelt konyha, hatalmas étkezővel, mindenkinek saját kis hűtődobozzal valamint három emeletes alvóhelyiségek, és sauna. Nyilván. Aki akart az privátkodhatott saját fürdővel, de egy ilyen helyen szerintem vegyülni jó.

Pont megérkeztünk az esti eligazításra, ahol megismertük a két guide-unkat az elkövetkezendő két napra. Az egyik egy 100%-ig helyi arc, aki Rjukanban nőtt fel, ott is él és tevékenykedik. Thor névre hallgatott. Már ez így önmagában elég menő, de hogy növelje a menőségét, kiderült, a srác Európa összes és a Föld nagyobbacska hegyeinek nagy részét megmászta. Legalább kétszer. Profi hegyivezető és hegyimentő, valamint világbajnok gyorsasági jégfalmászó. És csak 31 éves. Szóval ha valaki menő akar lenni, ez a minimum belépő. A haverját, egy dán srácot, akit sajnos nem Loki-nak hívtak, pedig jó poén lett volna, simán Andersnek keresztelték. Ő nem volt ekkora kaliber, de azért ő sem ma kezdte a mászást.

Volt egy gyors eligazítás valamint megkaptuk a felszerelést. Én életemben először láttam a lábamon hágóvasat, pontosabban a cipőmön. Mármint a bakancsomon. És az a bakancs! Konkrétan izzadt a lábam -15 fokban. A bakancs gyártói vállalják, hogy 7000 méterig és -30 fokik megmaradnak a lábujjak. Nem készültünk ennyire extrém helyre, de azért jó volt tudni, hogy ha nem is egyben, de legalább 10 lábujjal térek vissza Londonba. Legalábbis a bakancson nem múlik. Plusz 110%-ig vízálló, 8 réteg Goretex. Akinek ez nem mond semmit, annak ezt úgy tudnám leírni, hogy miután kiszálltam egy trabantból, kaptam egy full tuning Ferrarit tele tankkal, teljeskörű biztosítással és nesze baszki itt van a Hungaroring két napra. Ennél nem sok jobb cucc van. Jó biztos van.

Az eligazítás után nem sok minden történt, nyomtunk egy gyors kajavásárlást majd én főztem 7 főre vacsit Az egyetlen problémánk csak az volt, hogy naaaaagyon megittunk volna egy sört, vagy bármi alkoholtartalmú lőrét, de Norvégiában 10 után nem lehet alkoholt venni. Kénytelenek voltunk józanul nyugovóra tértni. Mondjuk

az emeletes ágyam létrájáról majdnem leestem, ami nem volt túl jó omen, ha ezt veszem, mászni jöttem ide és ha már ez se megy mi lesz holnap?

Másnap reggel 8-kor kelés, 9kor indulás. Sötétben. Itt 10 előtt nem jön fel a kedves nap. De legalább délután 3-kor már le is megy. Rjukan egy völgyben fekszik, 2000 méteres hegyek oltalmában és télen konkrétan nem süt be a nap. Konkrétan nem. De rafkósak ezek norvégok is építettek egy bazi nagy tükörerdőt az egyik hegyre és azzal irányítják a nap fényét a városra. Elég menő! Emiatt talán csak a lakosság fele csavarodik be évente. Napi 5 óra világosság, napfány és árnyékok nélkül. Mondjuk ettől függetlenül is kicsit alkesz az egész bagázs…

Pikk pakk betuszkotuk magunkat a kocsiba, amiben most meglepően sok hely volt a csomagok nélkül. Mármár fetrengtünk. Elkocsikáztunk egy Osmosis nevű helyre, ahol rettentően megfagyott vízesések fogadtak. Igazi jégkékek. Meg sárgáskák. De szépségesek volt. Nem vagyok beszari, és mivel reggelit se ettem, így nem rittyentettem a gatyámba, de azért remegő lábakkal tekintettem fel a 15-20 méteres jégfalakra. Kaptunk egy újabb eligazítást, majd biztosítottak, 10 centis jég már elbír akár fél tonnát is. Megvizsgáltuk a felszerelést, elmagyarázták a kötél melyik végén melyikük fog állni, és hova álljunk, hogy ne essen ránk a mászótársunk vagy egy 300 kilós jégcsap. Már biztosítottam pár arcot sima mászásnál így annyira nem volt új a szitu, de akkor nem volt rajtam két kesztyű és 3 kabát, hó se esett, -12 fok se volt. De a többi stimmelt. Rettentő bántran felajánlottam a többieknek, hogy menjenek csak, majd én biztosítalak titeket. Én nem rohanok sehova. Rákötöttük Ryant a kötél megfelelő végére, én pedig belekapaszkodtam a másik végébe, aztán hajrá.

Megindulni nehéz, fennmaradni még nehezebb, de csak technika kérdése. És ezért is más mint a sziklamászás mert itt ugye adott egy jégfal, ahol nagyjából mindenhol meg lehet kapaszkodni, csak erősen kell rúgni a hágóvassal, valamint a csákánnyal verni a falat. Az, hogy az megtart-e, más kérdés. De ha megvan a technika, onnatól kezdve már csak erőnlét és kitartás kérdése. Persze, ez így egyszerűnek túnik. De amikor felfogod, hogy

az egyetlen dolog ami megtart 15 méter magasan, az két kiálló acélhegy a cipődön és két tipphegynyi jégcsákány, akkor azért összeszorul a gyomrod.

Nem is kicsit. De nincs para mert lent valaki fogja a kötél másik végét, szóval ha potty van akkor megtart. Feltéve, hogy tudja mit csinál. Engem először a japán csajszi biztosított, aki életében nem látott hevedert vagy kötelet ilyen közelről, és aki eljött egy kiskabátban jégfalat mászni. Kesztyűt is úgy kért kölcsön. Szóval sok választásom nem volt. Nem szabad leesni! Ez lett a mantrám. Ez motivált. Az más kérdés, hogy ő is fog leengedni ha már felértem, de haladjunk csak sorjában. Először érjek fel. Elsőnek egy szimpatikus, nem egészen 80 fokos vízesést választottam, kb 15 méter, lépcsőcs. Nem para. Fostam rendesen. Viszont felemelő érzés jégcsákánnyal a falat kalapálni, fogást találni, felhúzni, rúgni, mászni, tolni, kapaszkodni, haladni. Röpkődő jágdarabok, remegő térdek, hideg, hó, víz stb…Kurva jó érzés! És hiába van tériszonyom, nem estem pánikba. Csak előre és felfele kell nézni, akkor nincs baj.

Miután felértem, már csak a lemenetel volt hátra. Szerencsére a norvág isten látta, hogy a japán csajszi kicsit gondban van, így besegített egy kicsit. Amint leértem épségben, tudtam, újra fel akarok menni. Kapásból beleszerettem. Könnyen esek szerelembe az tuti. Nem mondom, hogy a kedvenc sportágam lesz és minden erőmmel, pénzemmel azon leszek, hogy jégfalat másszak, de ha legközelebb szembejön velem egy megfagyott kedves vízesés, akkor nem esek pánikba és felmászok rajta. Persze ezt is lehet profi szintre vinni és amit mi csináltunk az túró volt, de valahol el kell kezdeni.

Mivel annyira nem vagyunk profik, hogy mászás közben helyezzük el a csavarokat, karabínereket amik a biztosítást szolgálják és ahogy azt a profik tolják, ezért valakinek ezt meg kellett tennie helyettünk. Na ezt a nemes feladatot Thor magára vállalta. Nyilván. Na ő ugyanazon a falon, amin mi másztunk, mindenféle biztosítás nélkül felrohant, hátizsákkal, kötéllel, 5 kg vassal megpakolva. Felrohant. Nem mászott. Felrohant. Mintha csak egy lépcsőn ment volna fel. Mozgólépcsőn. Nyilván hülye, mert ha leesik megpusztul, de miért esne le? Én se esek hasra a járdán! Mikor rákérdeztem, miért nem megy körbe, vagy biztosítja magát útközben, azt válaszolta, hogy az kicsivel több idő lenne és akkor mi nem tudunk annyit mászni. Jó fej vagy baszki, de ha lepottyansz akkor egyáltalán nem mászunk! Mondjuk ott volt még Anders, de mégis kár lenne érted. Aztán mutatott egy képet magáról, amin

egy 300 méter magas vízesésen mászik, majdnem egy szál gatyában fütyörészve. Akkor megértettem, hogy ez neki tényleg nem egy nagy truváj.

A nap további részében még megmásztunk pár vízesést, amik között voltak könnyebbek, érdekesebbek, fosatósabbak, de összességében jól elvoltunk. Valaki mászott, egy biztosított, és egy harmadik extrán biztosított, csak hogy tuti legyen mindenki hazaér egyben. Szóval tényleg biztonságos a dolog. Kurva nagy pech kell ahhoz, hogy valaki ottmaradjon összetörve. Mondjuk nem hagynánk ott senkit összetörve. Arra van a zsák kitalálva. Azért volt pár riadalom, de inkább csak ijedség mintsem vészhelyzet. Ebédidőben Thor rakott egy kis tüzet, hogy melegedjünk és pihikézzünk egy kicsit. Máig nem tudom honnan szerzett száraz fát…

Kb 3-kor már kezdett sötétedni, így összeszedtük magunkat és irány vissza a szállás. Este volt egy debrief, kinek mi jött be, ki min akar dolgozni másnap. Mindenki kivolt mint a kutya, de azért örömködtünk rendesen. Sztorizgattunk kinek mi tetszett, miért volt jó. És tényleg jó érzés ugyanarról más megközelítésben beszélgetni. Sikerek, kudarcok, horzsolások, bedagadt kezek, összezúzott bütykök, véres lábszárak és a többi. Az utóbbi hármat, természetesen, én gyűjtöttem be. Visszafele ugyanis sikerült egyet taknyálnom és az egyik bakancsom, hágóvassal felszerelve, végighasította a vádlimat. Három réteget átvágva sikerült megoldania egy hosszanti vágást. Semmi komoly, de anyámnak kellett megstoppolni az 50.000 forintos vadi új gatyámat. Én se hágóvassal a lábamon születtem, na. A bütykeim meg azért mentek tropára, mert hiába van a jégcsákányon kézfejvédő vagy mi, csak sikerült néhányszor odabasznom a kezemet a jéghez. Úgy kb 143szor. A kézfejem meg azért dagadt be, mert annyira szorítottam a kötelet, hogy estére bedagadt. És nem is az hogy szorítottam, hanem a kötél egyszerűen megfagyott, és iszonyú erőt kellett kifejtenem, hogy át tudjam húzni a rendszeren, ezáltal biztosítva a mászótársamat. Szóval toltam mint állat. Nem meglepő.

Este már nem akartam főzni, így megkérdeztük Thor-t, mit ajánl, hova menjünk, mi a jó hely itt Rjukanban? Egy perc gondolkodás után kibökte, menjünk a Huset Pubba (Huset Pub Rjukan). Az jó hely. Jó a kaja. Na mint később kiderült, az az egyetlen kocsma Rjukanba. De legalább jól meggondolta a választ. A Tripadvisor is jókat írt róla, így ez lett az esti program. Nyilván a helyi arcok nem kicsit néztek mikor bevonultunk a helyi kricsmibe, de gondolom megszokták már, hogy időről időre fura alakok esnek be.

Tudom, mindenki azt mondja, Norvégia drága. Persze, persze, persze. Nem. Tényleg kurva drága. Még londoni viszonyban is. Pizza-sör kombo egy laza tizes forintban. Így nyilván csak 3 sört ittam este. De a pizza jó volt. Nem helyben sütötték ugyan, helyette egy pizzafutár 5 percenként megjelent a különféle rendelésekkel. Az este többi részében megtárgyaltuk a Brexitet, felmerült, hogy vajon tényleg megölték-e Diana hercegnőt vagy sem és hogy Bözsi tudott-e róla, miért hülyék a hollandok és ki mire büszke az országából. Nálam nyilván feljött Puskás. Nem én hoztam fel.

Lefekvés előtt, a szálláson én még vettem egy újabb repjegyet Magyarországra karácsony környékére. Azért mégegyet, mert egyet már vettem csak rossz irányba. London-Budapest helyett Budapest-London irányba sikerült retúr jegyet foglalnom. Fel is tűnt anno, milyen olcsó a repjegy karácsony környékén. Persze, ki utazik karácsonykor Londonba? Már eddig is volt pár jó húzásom, de most ezt lett a No 1. Egyelőre. Kíváncsi vagyok ezt mivel fogom űberelni a jövőben. Az, hogy lekéstem már pár járatot, vagy hogy két héten belül 4 repjegyem volt 3 különböző országba és amiből csak hármat használtam fel, vagy hogy rossz napon mentem ki a reptérre, vagy hogy jó napon konkrétan rossz reptérre mentem ki, azok eltörpülnek emellett. De ha azt veszem, hogy túl vagyok már több mint 300 repülésen, azt hiszem ez belefér. De azért az kicsit fájt, hogy az újabb repjegy ára többe került mint a Sri Lanka-i repjegyem. (Erről is majd később). De lehet csak azért volt olcsóbb, mert nem is odavettem…

A másnap hasonlóan mászással telt, de mivel már nagy volt az arcunk, ezért egy másik helyszínre mentünk, ahol kicsit többet kellett dolgozni a feljutásért. A hely, Krokan, Rjukantól fél óra autókázásra volt. Itt szintén 15-25 méter magas, szolid jégfalak várták, hogy jégcsákánnyal szétverjük a természet által olyan szépen kialakított falakat. Meredekebbek, keményebb jég (ami nem jó, ugyanis akkor jobban törik, mint megtudtam), itt ott csöpögő víz, hóesés és a szokásos -10 fok. Tökéletes!
Ismét összeálltunk hárman és mivel a másik két társam profi sziklamászók voltak, Thor már ránk se nézett, hagyott minket mászkálni, tudta nem lesz baj. Szerencsére igaza lett, és nem is lett bajunk, bár én párszor majdnem bedobtam a törölközőt, mert azért ezek a falak más kategóriát képeztek mint az elöző napiak. Sajnos nem is sikerült mindegyiket megmásznom, de azért volt pár mászásom amivel elégedett voltam. Esések is voltak, de hát ez ezzel jár. Rajtunk kívül még volt pár mászó akik olyan falakon másztak amiről azt gondoltam lehetetlen megmászni. Volt olyan szakasz ahol nem is volt jég, csak szikla, de ott is ugyanúgy fel tudtak mászni a hágóvassal meg a jégcsákánnyal. Dry tooling-nak hívják mint megtudtam. Na majd egyszer… Volt még egy hófehér pluss kutya is velük aki vígan csócsálta a lehulló jégdarabokat.

Plusz nagyon bejött ez a közösségi dolog. Mindenki egy cél miatt van ott. Azért jönnek, hogy másszanak. Ugyanazon a szarságon mennek át, ugyanúgy végigszenvedik. Segítenek, ösztönöznek. Együtt örülünk egymás sikereinek. Osztozunk a megfagyott csokikon és szenyákon. És hiába nem találkoztunk még egymással, és lehet soha nem is találkozunk többé, akkor is jól elvagyunk. Pozítiv dolgok, pozítiv energiák.

photo by Emma Fromberg

A nap gyorsan eltelt, amit úgy is lehet érteni, hogy a nap gyorsan lement, ugyanis kb 3 körül már pakoltunk, hogy még valamicske fényben visszataláljunk a kocsikhoz, és megkezdjük a hazautat. A szálláson még egy utolsó ölelgetés, élménycsere, pakolás, aztán mindenki mehetett amerre látott. Elbúcsúztunk Thor-tól és Anderstől is akik tényeg rohadt jó fejek voltak a két nap alatt. Türelmesen elmagyaráztak mindent, odafigyeltek ránk, szóltak ha valami veszélyesnek tűnő mutatványra készültünk, mint amikor én biztosítás nélkül elindultam a falon… Vérprofik voltak. A humorunkat nem nagyon vették, de nem is azért voltak ott hogy nevetgéljenek.

Szerencsére a visszautat már nem szardíniaként töltöttük, ugyanis páran felajánlották, szívesen átvesznek tőlünk pár utast. Így a 3 órás kocsikázás sokkal kényelmesebben telt mint odafele. Kb félúton eszembe jutott, lehet nem tettem el fényképezőgépemet. Felhívtam a szállásadónkat, nézze már meg ott van-e a szekrényen a fotóstáskám. Ott volt. Nyilván nem fordultunk vissza, így megkértem Jakob-ot, tegye el jó helyre. És, mi legyen vele? Hát baszki, majd összeszedem ha legközelebb arra járok. Legközelebb? Erre? Rjukanban? Itt Norvégiában? Igen. És mivel az élet egy nagy játszótér, pont úgy alakult, hogy két hét múlva ugyanott voltam. Norvégiában. Rjukanban. Na de erről majd a következő bejegyzésemben írok, amiben kiderül mit kerestem egy kutyafarmon, milyen a klotyó 1800 méter magasan, mi nincs Rjukanban és miért ne együnk sárga havat…

Hátrahagyott tárgyaim

  • fél pár kesztyű
  • úszogatya
  • fotóstáska (amit később ugyan visszaszereztem)


Költségek

(2 éjszaka, 2 nap mászás)

  • Repjegy: 45.000HUF (London-Oslo, Norwegian Air)
  • Autóbérlés, benzin: 15.000HUF (7 fő osztásban)
  • Kaja, pia, mulatság: 800 NOK (25.000HUF)
  • Kurzus díja (szállás + bakancs, hágóvas, jégcsákány): 3.800 NOK (125.000HUF)

Összesen: 210.000HUF (+apró)

FELSZERELÉS

Bakancs: La Sportiva G2 (+ 12 fogas hágóvas)
Alulra: Icebreaker Merino 200 leggings, Mountain Hardware Mission Pant, Arc’teryx Alpha Pants
Felülre: Icebreaker Merino long sleeve, Mountain Equipment Diablo fleece
Kabát: Rab Nimbus Jacket, Columbia Diablo Hooded Jacket, Montane Alpine Pro Hard shell
Kesztyű(k): Arc’teryx Gothic Glove, SealSkinz Dragon Eye Glove, Trekmates Chamonix GTX
Hátitatyó: North Face Base Camp Duffel L, Osprey Variant 37l
Jégcsákány és egyéb*: Black Diamond, Petzl

Kurzus: Skyhook adventure
Szállás: Old School Hostel
Utazás: Norwegian air, Hertz
(az egyetlen) Pub: Huset Pub Rjukan

Comments (1):

  1. Herzog Orsolya

    február 12, 2019 at 9:54 du.

    Mèg mindig nagyon birom olvasni öket . Jobb mint egy regèny ,izgalmas ,vicces . Irigyellek . Folytasd csak tovabb !!!

    Válasz

Hozzászólás a(z) Herzog Orsolya bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Viridi

Egy kis erdő, egy mégkisebb zugában élt egy macska. Egyedül. Ő választotta. Szeretett magában lenni. Olykor. Olykor meg kifejezetten gyűlölte. Viszont sosem volt egyedül. Az erdő lakói mind ismerték. Ugyan ő költözött be mások életébe, mégis egyből befogadták és mára már elképzelhetetlen lett volna az erdő nélküle.

Nincs legközelebb

Miután sikerült körbejárnom az összes lehetséges utat Kandy 80 km-es környezetében itt volt az ideje új izgalmak után kutatni. Lassan, de biztosan közeledtem Ella felé. Inkább lassan.