Csavargások a Föld nevű bolygón

Egy kis erdő, egy mégkisebb zugában élt egy macska. Egyedül. Ő választotta. Szeretett magában lenni. Olykor. Olykor meg kifejezetten gyűlölte. Viszont sosem volt egyedül. Az erdő lakói mind ismerték. Ugyan ő költözött be mások életébe, mégis egyből befogadták és mára már elképzelhetetlen lett volna az erdő nélküle.

Kuckója sosem került volna bele a Pazar Kuckók magazinba. Egyszerű egyterű otthonát a színek kavalkádja tette mégis különlegessé. A fekete, hiába volt színként nyilvántartva a központi Tölgyhivatalban, neki nem jelentett se színt se semmit. Fekete. Nem kell. Minden kékben, pirosban, sárgában és azok árnyalataiban úszott. Az igazán kedvenc színét azonban csak egy helyen horda. Sokan furcsálották, de ő büszkén viselte. Részévé vált. Ő lett a SZÍN.

Otthona meleg az évek múlásával, lassan, de biztosan veszített hőfokából. A langyos még elviselhető volt. A mostanra beállt hideg viszont már kikezdte bundájának minden szálát. Ez a kuckó már nem AZ a kuckó. Otthonnak meg már egyáltalán nem otthon. A fagyos és zord légkör bőre alá is betelepedett. Mosolyogni már nem is tudott.

Lehet nincs is olyan izmom. – morfondírozott reggelente.

Az egyetlen örömét a mézzel ízesített tej jelentette. Reggeltől estig azt itta. Csak azt. Mást nem. Minek mást. Ez is elég. Bódulttá ittam magát minden egyes nap. Legalább ELMÚLIK. Mert el kell múlnia. A görcs, a tumor, a veszett fekete elem, mely állandóan gyötörte, egyszer úgyis elmúlik. El kell. Kell!

– Lehet sosem múlik el? – agyalt esténként.

A percek, a napok, a hónapok egybefolytak. Semmi se volt jobb se rosszabb. Unalmas napok. Unalmas idők.

Viridi! – üvöltötte, ahogy bajsza alatt kifért az egyik ilyen időtlen reggelen. – Viridi.

Álmodott nem kétség. Gyorsan elő is vette kis noteszét, amit mindíg kéznél tartott álmai számára. Az álmok gyorsan homályba vesznek. Délre csak töredékek, estére már csak apró morzsák maradnak. Szétfoszlanak az emlékek tengerében. Jobb mancsának hegyes körmével azonnal le is véste az egyetlen dolgot amire emlékezett: Viridi. Álmai többnyire kibogozhatatlan élmény-gombolyagok sorai voltak. De ez, ez most más. Egy szó. Viridi.

Talán egy hely? Egy étel? Vagy új ital? Mi lehet? – kavarogtak fejében a gondolatok. Még a déli tejadagja előtt felkiáltott:

Elég volt. Nincs tovább. Nincs. Tovább!

Szavak, melyek sokszor, oly sokszor elhangoztak már. De eme új SZÓ súlyát még a Pálmahivatal Súlybeállító Részlege se tudta volna lemérni, oly nehezen húzták szája szélét. Nincs tovább. A döntés megszületett. Menni kell. Nincs tovább. Nincs. Tovább! Így nincs tovább!

Még aznap, gondolkodás nélkül, a legrövidebb úton kiszáguldott az ajtón. Még egy pillantást se vetett a jéggéfagyott kuckója falaira. Elég volt. Nincs tovább. Viridi!

El kell köszönnöm. Nem mehetek csak így el. – mormogta maga elé.

Nyúl lakott hozzá legközelebb. Magától érthetődő volt, tőle köszön el először. Nyúl nagyon szerette. Mindíg gondoskodott róla. Igaz barát. Vagyis inkább családtag. Nem is értette miért szereti őt enyire Nyúl, hiszen ő úgy érezte, nem tudja viszonozni AZT a szeretet. Az anyai, feltétlen szeretetet.

Szia Argenti, mi járatban? – fogadta Nyúl a macskát. Az Argenti nevet ő maga válaszotta, mert ez illett legjobban hozzá. Ez volt Ő. Az erdőben senkinek nem volt NEVE. Csak neki.

Elmegyek.
– Most hová?
– fintorgott a Nyúl
– Nincs most. Most végleg elmegyek!

Nyúl kérdőn és féltőn méregette Argentit. Végleg? Miért? Megint? Argenti sokszor útnak indult már, de mindíg visszatért. Most talán komolyan gondolja?

Viridi – hangzott el a SZÓ.
– Mit jelent? – kérdezett vissza a Nyúl.
– Nem tudom. Te tudod?
– Sose hallottam. Mi ez? Egy hely?

A nyulak általában rettentő okosak. De ez a SZÓ még a legokosabb nyúlon is kifogott. Sose hallotta, de még csak hasonlót se.

Jól van. Menjél. Ha úgy érzed…
– Mennem kell. Nincs tovább. Elég volt. Most már nincs.

Argenti az Ölelős Macskák alfajába tartozott. Ő nem fog kezet. Ő ölel. Mindenkit és mindenhol. Akár kérik akár nem. Kell az érintés. Az fontos. Nem is. A legfontosabb! Az érintés nem hazudik. Sosem csal, sosem ver át. Mindkét fél azonnal megkapja azt, amit meg kell kapnia. Ez egy ajándék. A legnagyobb ajándék amit egy Ölelős Macska adhat. Mása ugyse maradt már. Csak az ölelés.

Nyúl hiába integetett, Argenti már messze járt, úton Medvéhez. Medve volt Argenti legjobb barátja. Medvénél mindíg jó hangulat uralkodott. Mindíg akadt egy jó szó, egy kedves mosoly. Mindenkinek. És Argenti itt lehetett igazán önmaga. Itt két lábon járhatott! Medvénél mindenki két lábon járt! Argentit sose látták két lábon járni. Csak Medvénél. Itt lehetett. Itt Argenti lehetett.

Elmegyek. – mondta köszönés nélkül belépve az ajtón. Nem is kopogott.  

Medve csak hümmögött. Ő sem elöszőr hallotta már ezeket a szavakat.

Hogyan segíthetek? – kérdezte egy jó baráthoz hűen.

– Viridi – mondta Argenti

Újabb hümmögés. Válasz semmi.

Nem, nem hallottam. Meg akarod tudni mit jelent?
– Meg! – vágta rá azonnal Argenti.
– Akkor mit ücsörögsz még itt? Indulj azonnal!

Medve egyáltalán nem ölel. De Argentit mindíg jó szorosan megölelte. Tudta, ezt szereti. És igazából ő is szerette. Argenti jó ölelő volt. Erre született. Mancsai érintésétől mindenki megnyugodott és új erőre kapott.

Medve elkísérte az erdő széléig, de onnan ő nem ment tovább. Sosem. Neki elég volt az erdő. Az erdőn túl ugyan sok a válasz, de kérdésből még több akad.

Argenti félve, de határozottan lépdelt az ösvénytelen úton. Viridi. Viridi. Miért és honnan?

Percek, napok, évek is eltelhettek mire Argenti ráakadt a Hatalmas Tóra. Hallott már róla, de még az erdőben se találkozott senkivel aki látta is volna. Ő az első. Első?

Basszameg, most hogyan tovább? – káromkodott, ahogy száján kifért

Argenti ritkán káromkodott. De akkor okkal és nagyon. Káromkodása felzavarta a jobb első mancsa melletti fűcsomóban alvó lakókat. Ilyen szerzetet se látott még. Testüket nem szőr, hanem valamiféle selymes bőr borította. Szépek. Színesek. Furcsa hangjuknál már csak lábuk tűnt bizarabbnak. Togyogtak. Kedvesnek tűntek. Se nagyok, se kicsit se voltak. És tudtak repülni. Meg úszni. De nem madarak voltak. A madarak nem tudnak úszni!

Ti mik vagytok? – érdeklődött Argenti
– Mi Kacsák vagyunk.
– Az mi?

– Hát Kacsák.
– Ez a nevetek?
– Nevünk? Nekünk olyan nincs. Mi Kacsák vagyunk. Mindannyian.
– Tiétek a Hatalmas Tó?
– Nem. Mi csak védelmezzük.
– És mi van a tavan túl?
– Te szeretsz sokat kérdezni, ugye?
– Kíváncsi vagyok. Minden érdekel.
– vágta rá Argenti
– És mit keresel errefele?
– Viridi-t.
– Az mi?
– dugta közelebb sárga lapos kinövését Kacsa.
– Én se tudom. Azt akarom megtudni.
– Mi nem tudjuk mi vagy ki az a Viridi. Talán a Hatalmas Tó másik oldalán a Lebegők tudják.
– Lebegők?
– Hát ők olyan… hát lebegők. Lebegnek. Mi úgy hívjuk őket.
– Akkor megkérdezem őket. De hogyan jutok át a túloldalra? Nem tudok úszni.
– Úszni mindenki tud.
– Én nem.
– szégyenkezett Argenti.
– Próbáltad már?
– Nem.
– Akkor honnan tudod?

Tényleg, honnan tudhatnám? – gondolta Argenti. Egyik mancsát finoman a víz fölé helyezte. Menni kell. Nincs tovább. Nincs. Tovább! Miután maradék három mancsa is a vízben lebegett, lassan, komótosan kapálódzni kezdett, ahogy azt a Makk Moziba egy vetítésen látta. Megy ez. Menni-e kell. Kell. Menni!

Kacsák mindvégig mellette úsztak, segítettek ahogy csak tudtak. Támogatták, bíztatták. Vigyáztak rá ne merüljün el. Percek, napok, évek is eltelhettek mire Argenti átért a Hatalmas Tó túlpartjára. Túléltem – örömködött, de csak magában. Egyedül.

Kacsák furcsa hangjukkal kívántak jó utat az átázott macskának. Ők megtették amit lehetett. Argenti ismát magára maradt. Argenti szerette volna megölelni Kacsákat, de repülni (még) nem tudott.

Újabb percek, napok, évek telhettek el mire elérkezett a Kimondhatatlan Nevű Hegyekhez. Hatalmas, hegyes hegyek tornyosultak előtte. De sehol egy fa. Akkor mi értelme? – gondolta.

Hol kezdődik, hol a vége? Kikerülni nem lehetet. Fel kell menni. Nincs mese. Eddig csak lapos talajon és az erdő fái alatt használta mancsait, de itt, majdnem függőleges falak és sziklák várták. Menni kell. Előre. Úszni se tudtam. Akkor ez is menni fog. Mennie kell. Kell. Menni!

Remegő mancsokkal és még remegőbb bajusszal, centiről centire helyezte mancsait egymás után. Olykor vissza vissza csúszott, de haladt. És ez a lényeg. Nem is lehetetlen. Nincs már messze a csúcs! Pár mancsnyi lépés csak. Pár mancsnyi. PÁR!

Felért. És a látvány. Az a látvány. A csúcsról minden láthatóvá vált. A Kevergő Erdő, ahol eddig élt, a Hatalmas Tó, amin átkelt, és a Kimondhatatlan Nevű Hegyeken túli világ aminek még a nevét se tudta. Lehet nem is nevezte el még senki. Majd én. Én ELNEVEZEM!

Huss. Zsumm. Jobbról balról. Mi a picsa ez? – káromkodott ismét. Madárnak túl szőrös, szőrösnek túl madár. És nincs is szárnyuk. Csak valami furcsa ’U’ alakú kinövésük. Mi a picsa ez? Vagy ezek?

Megálltak? Leszálltak. De hát nem madarak? Mik ezek? Miért csinálják ezt? Meg kell tudnom. Meg kell. Kell!

Gondolkodás és elővigyázatosság nélkül nekiiramodott a domb aljának. Eszeveszettül rohant. Esze.veszett.ül. Rohant. Bele a semmibe. Bele az ismeretlenbe. De élvezte. Végre. Élvezte.

Sötét. Teljes sötétség.

Jól vagy? Ébredj! Jól vagy?

Honnan jön ez a hang. Ki ez? Mi ez? – gondolta Argenti

Ébredj!
– Ébren vagyok ne rázz már!
– kiáltotta kicsit ingerülten
– Már azt hittem meghaltál.
– Miért?
– Úgy rohantál mint akinek az élete múlik rajta, aztán csak gurultál mint egy kő. Üldöztek?
– Üldöztek? Nem. Nem. Gurultam?

Gurultam? Olyat is tudok? – kérdezte magától Argenti

– Akkor hova rohantál?
– Tudni akartam kik vagytok.
– Azért nem kell rohanni. Megvárhattál volna minket, lent a völgyben. Megvártunk volna. Megvártalak volna.
 

Argenti kinyitotta a szemét. Megérte. Ilyet, ilyet még nem látott.

Ti vagytok a Lebegők?
– Lebegők? Nem! Mi Mókusok vagyunk! Csak azok a totyogó Pancsolók hívnak minket úgy.
– Mókusok? Azok mik?
– Hát Mókusok. Mi mások.
– És tudtok repülni?
– Nem tudunk. De megtanultunk. Nagyon menő dolog!
– De miért tanultátok meg?
– Te miért jöttél ide?
– kérdezett vissza mókus

Újabb sötétség.
Csend.
Mély csend.

Hol vagyok?
– Nálam. Itthon. Hazahoztalak, mert megsérültél. 
– válaszolta Mókus

Maradhatsz ameddig akarsz. Jó lenne. – Súgta saját orra alá Mókus. Argenti nem hallotta.

– Meg…sérültem?
– Igen, tegnap találkoztunk. A völgy aljában feküdtél mozdolatlanul. Megsérültél.
– Te Mókus vagy!
– Akkor emlékszel
– mosolygott Mókus.

Hogyne emlékeznék. Rád? Hogyne emlékeznék? Másra se emlékszem. Csak rád… – gondolta Argenti

– Kérsz vizet? – kérdezte Mókus
Tej nincs?
– Tej? Az mi? De van mogyoróm. Sok.


Elég mindkettőnknek. – suttogta ismét magának. Argenti nem hallotta.

– Mogyoró?
– Úgy tűnik lesz miről beszélgetnünk…
– Most AZ nincs a hátod!
– Micsoda? – kérdezte mókus
– Hát az! Az a micsoda.
– Ja, az. Azzal repülünk. Mi Siklóernyőnek hívjuk. Fűszálból és levélből készül. Megmutatom hogyan kell használni.


Ha akarod. – suttogta Mókus. De Argenti meghallotta.

Igen. Akarom. Akarom!

Csend.
Csak csend.

Ebben a nagy csendben Mókus állandóan Argentire pillantott. Argenti se tudta levenni a szemét Mókusról. Nem zavarta, szerette. Megnyugtatta. És nagyon szerette. Nagyon. Szerette!

Mit nézel folyton rajtam? – kérdezte Argenti
Csak úgy. Jól esik. Meg…ilyet még nem láttam…
– Mit?
– Hát olyat!
– De mit?
– A mancsaidat. Négy van. És színesek.
– Ja, azt. Azt mások is folyton nézik. Csak nekem van ilyen. Én szeretem. Innem van a nevem is.
– Van NEVED????
– Igen van. Nekem VAN!
– mondta büszkén.
– És mi a neved?
– Argenti
– mondta büszkén. – Argenti, az Ezüstkarmú. Neked van NEVED?
– Igen, nekem is VAN nevem.
– válaszolta Mókus hatalmas büszke vigyorral.
– És hogy hívnak?
– VIRIDI vagyok. A Zöldszemű. Csak nekem van zöld szemem a Mókusok között.

Percek, hetek, évek is eltehettek. De nem számított. Nem számított. Nem. Viridi. Viridi. Megtaláltalak. Meg.talál.ta.lak. Lak!

– Min mosolyogsz? – kérdezte Viridi – Vicces a nevem?
– Nem. Nem vicces. Csak mosolygok.

Mégis tudok mosolyogni. Mégis tudok. MOSOLYOGNI!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Nincs legközelebb

Miután sikerült körbejárnom az összes lehetséges utat Kandy 80 km-es környezetében itt volt az ideje új izgalmak után kutatni. Lassan, de biztosan közeledtem Ella felé. Inkább lassan.

A Szent Háromszög

Magamhoz képest korán kimásztam az ágyból, ittam egy közepesnek mondható kávét egy kietlen kávézóban és irányba vettem Sri Lanka legszentebb hegyét amitől egy röpke 4 órányi zötykölődés választott el.