Csavargások a Föld nevű bolygón

A Szent Háromszög

Magamhoz képest korán kimásztam az ágyból, ittam egy közepesnek mondható kávét egy kietlen kávézóban és irányba vettem Sri Lanka legszentebb hegyét amitől egy röpke 4 órányi zötykölődés választott el.   

Sri Pada, vagy Ádám-csúcs Nuware Eliyatól nyugatabbra van mint délebbre, saccperkábé 80km-re. Sri Lanka kötelező látványosságai közé tartozik ugyanis itt található a Szent lábnyom. Talán ez az egyetlen hely a világon amit minden főbb vallás egyöntetűen szent helyként fogad el. A buddhisták szerint Buddha, a hinduk szerint Shiva, a muszlimok és a katolikusok szerint pedig Ádám hagyta ott a lábnyomát miután lelépett a Paradicsomból. Ugyanarról a bemélyedésről beszélünk. Több vallás hívői egyaránt, ugyanúgy tisztelik. És az elmúlt hetek történéseinek fényében erre jó lenne ha emlékeznénk. Ugyanarról a dologról, más vallású emberek mást tartanak. Ebből is látszik mindenki ugyanabban az éteri személyben hisz, csak máshogy nevezi.

A lábnyom megtekintéséhez azonban keményen meg kell küzdeni. Több mint 6000 lépcsőfok áll a hegy lába és a hegycsúcs láb(nyom)a között. A nem vallásos egyedek elsősorban a naplemente miatt teszik ki magukat a tortúrának. A hegy amúgy 24 órán át áll ott és fogadja a zarándokokat, de a nappali kedves 30 fokban nekivágni azért elég mazo dolog. Az ajánlott indulás hajnal 2 körül van. Így kényelmesen, sötétben de langyiban, még naplemente előtt fel lehet érni, majd gyönyörködni a csodában. Ismét feljön a nap! Mint mindig. Az lenne a csoda ha nem jönne fel. De tuti ami tuti, nézzük meg.

A hegyhez legközelebbi város Dalhousie nagyjából a turisták miatt létezik. Kétlem, hogy bárki is önszántából lakna egy zsákfaluban. Kivéve a szerzeteseket. Nallathanniya-ban, ez ugyanaz a város csak több névre keresztelték, szinte csak boltból és szálláshelyből áll. Meg  persze szuvenyír piacből. Ilyen buddha, olyan bizbasz. Nyilván elcsábultam, pedig nagyon jól bírtam addig és nem vettem semmit, de most sikeresen szerváltam magamnak egy majmot. Nem élőt, abból rohangál körülöttem elég, hanem amolyan szőrős mű csúnyaságot. De helyes. Nem sokat dumál és jól elvan magában. De kellett egy állandó utitárs. Magamba mégse beszélhetek. Még a végén hülyének néznek…

Én délután magasan érkeztem a városba egy nemkimondottan kellemes tuktukozás után. Szállást most nem foglaltam, mert szerettem volna előbb körbejárni a helyet, hogy igényeimnek a legmegfelelőbb szobát találjam meg. Betértem az első boltba egy üveg vízre és a víz mellé lett egy szobám is. A bolt tulaja szobakiadással is foglalkozott, vagy csak kiadta más szobáját. Egyre megy. Ez Sri Lanka. Válogatni se akartam mivel semmi értelme bármiféle jó szobát találnom, aludni úgyse sokat fogok, arra a pár órára meg tökmindegy hol tespedek.

Vacsi előtt még gyorsan felderítettem a környéket, mégis tudjam merre kell elindulnom másnap, de azért bíztam benne elég lesz követnem azt a több száz embert reggel akik szintén ezért vannak itt, így a kezdeti aggódásom egy legyintésbe ment át. Nyaah, fukcit. Majd hajnalban. Amilyen gyorsan megtelt a város késő délutánra ugyanolyan iramba ki is ürült miután a nap eltűnt felkészülni a másnapi nagy bemutatóra. A piacok és a boltok szintén éjjel nappal nyitva állnak, készen a turista hadra. Nyomtam egy laza vacsit és este tíz magasan én is nyugovóra tértem. Tértem volna ha nem paráztam volna azon, hogy tuti elalszom és akkor max az ablakomból nézem meg a delelő csillagot. Na akkor káromkodtam volna igazán! Ezért azt a ravasz ötletem támadt, inkább keresek egy kocsmát és sörözgetek. Az ötlet sajnos nem lett megvalósítva. Szent helyeken nem divat kocsmázni. De talán jobb is.  Spiccesen nem kellemes lépcsőzgetni. Az egyenes út a hányás fele. Így is hánytak páran, de nem a piától.

Kiültem inkább a főtérre és a riadtan keringő turistákat kémleltem. Rohadt lassan tud telni az idő ha nagyon vár valamit az ember. Miközben a majmokkal vicsorogtunk, mert rámozdultak a banánomra, azon agyaltam elindulok éjfél körül, mert kb tökmindegy mikor érek fel. Nem. 2200 méteren eléggé fagyos az idő hajnaltájban, feleslegesen meg ne vacogjak. Maradtam a seggemen.

Nagyon bejött a kietlen város hangulata. Nem voltam még a Himalaya alaptáborban, meg semmilyen más alaptáborban se, de ilyennek képzelném el az csúcstámadás előtti estét. Itt ott lézeng egy túrabakancsos figura, last minute pakolászás, álmos fejek.  Lehetett érezni, hogy másnap hajnalban több százan nekiindulnak a hegynek. És lesznek páran akiknek nem jutnak fel mert azért sokan elszámolják magukat. Nem kell hegymászónak lenni, de azért nem árt egy kis kondi. 1100 méter szintkülönbséget leküzdeni folyamatos hegymenetben nem könnyű. Mégha lépcső is vezet fel.

Hajnal kettőkor még tettem egy utolsó kört a szobámban, magamhoz vettem a fotós motyómat, vettem egy üveg vizet és elvegyültem a sok álmos zombi között. Páran teljes menetfelszerelésben, mint akik tényleg az Everest meghódítására készülnek, mások egy szál papucsban és rövidgatyában indult neki az útnak. A előbbiek már félúton kimerülnek az utóbbiak pedig megfagynak. De biztos tudják mit csinálnak. Csendben, sötétben, álmosan elhagytuk a várost és bíztunk benne, aki legelöl megy tudja merre kell menni.  

Pár perc séta után, mindenféle templomok és hidak jobbról balról elhagyása után egy nyitott szentély bejáratánál egy hatalmas harang fogadott. Meg egy piciny sor. Harangkongatás lesz itten. Úgy tartják az érkező lelkeknek szól a harang. Aztán persze jattolni kell egy nagy dobozba, de nyilván kell a rupia a lépcsők karbantartásához. Vagy új szerzetesi hacukára. A nevünk is bekerült egy nagykönyvbe és kezdődhet a kaland.

A lépcsők eleinte eléggé laposak és pont annyira vannak egymástól hogy ne lehessen folyamatosan bal jobb bal jobb haladást előidézni. A legbosszantóbb lépcsők egyike! De legalább nem meredek. Semmi extra. Laza séta. Ez ment úgy 20 percig. Aztán kezdődött az első emelkedő, ahol a lépcsők már jóval meredekebben követték egymást. Az első fél óra igazából amolyan bemelegítés a nagy rohamra. Aki rosszul tippeli meg saját erejét, és itt akarja lemérni mennyire jó a kondija, az rettentően meg fogja szívni a hátralévő 4000 lépcsőfokon. A lépcsősor mellett viszont kis kedves csumpis teázók hívogatják a fáradt és vagy éhes zarándokokat.

Újabb fél óra lépcsőzés után kezdtem egy kicsit érezni a lábaimat, a vérem pedig az oxigénhiányt. Az elején még számoltam a fokokat, de 500 körül meguntam. 2000 lépcső magasan több kalandoron megjelentek az elkeseredés első jegyeit. Kivoltak mint a kutyák, pedig még félúton se voltunk. De őszintén én se voltam a helyzet magaslatán. Zoli mesélte, hogy amikor ők másztak, ő annyira kivolt, hogy egyszerűen elhitte, hogy így fog telni a hátralévő élete. Lépcsőket fog mászni és kész. Soha nem lesz vége. Persze, persze… Akkor nem értettem de 1 óra folyamatos lépcsőzés után kezdtem megérteni. Szörnyű volt még csak belegondolni is hogy még ez lesz 2-3 órán keresztül. Normál túrázás közben azért néha legalább van egy kis lejtő, de legalábbis vízszintes. Itt nincs. Csakis felfelé. A lépcsőket bevilágító halovány lámpák egmás után, mit gyöngyfűzér, ott sorakoznak a sötét éjszakába, jelezve, hogy kurva sok van még hátra. És felfele… Menni kell, nincs mese.

1 óra földbámulás és jobb bal után értem el a mélypontomam. Addig a pontig a szervezetem állandó harcban állt az agyammal, hogy ezt most mégis minek kell? Olyan jól elvoltál te gintonikozással a tengerpartone. Ez most mire jó? Nem kis csata zajlódott le a fejemben. Nem is egyszer eszembe jutott, hagyom a francba, nem kell ez most ide nekem. Főleg a körülöttem fetrengő, levegő után kapkodó alakok látványa próbált jobb észre deríteni. De menni kell. Egyszer vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Na egy óra után megértettem miről is beszélt Zoli. Ennek soha a büdös kurva életbe nem lesz vég! Nem! Soha! Ez van. Ez lesz a hátralévő életem. Bármerre néztem is csak lépcső. Fel és le is. És már ez ment jó ideje. És tényleg el is hittem. Az lett a valóságom. Örökké csak menni fogok mint Sziszifuszi, sose lesz vége. Minusz kavics.

De nem adtam fel és mentem tovább. Másfél óra menetelés kellett és sikeresen felvettem egy remek testhezálló ritmust. A testem közben feladta a harcot az agyammal és úgy döntött inkább segít mintsem hátráltat. Az út hátralévő része már könnyen ment, pedig a maradék 40 perc volt a legmeredekebb. A helyhiány miatt kicsit fel is torlódtak a még életbenmaradtak, plusz mindenki össze vissza ücsörgött és próbált energiát gyűjteni. A legrosszabb az állandó kerülgetés. Nem akartam rohanni, de állandóan kizökkentem a ritmusból. És az rohadt fárasztó.

Az utolsó 20 perc volt az igazi kihívás. Ott már sokan csak lehajtott fejjel vonszolták magukat, kapaszkodtak, vagyis inkább húzták magukat a korláton. Az egyik árus megjegyezte, nincs már sok hátra. Legszívesebben lelöktem volna a hegyről. Közel két órája menetelek és azt hiszed ez segít? Szereinted elhiszem, hogy már nincs sok? Már vagy három éve csak jövök! Jobb, bal, jobb, belégzés, bal, jobb, jobb, kilégzés. Ez megy. Ezt csináltam. Semmi mást. Viszont a palinak tényleg igaza lett mert nem volt már sok hátra. Azt nem tudom mennyire nem sok, mert ugye az idő elvesztette jelentőségét, a nap még nem mutatkozott, szóval még aznap lehetett.

Egy jobb kanyar és egy negyven centis lépcsőfok után tisztán látszódott a hegy csúcsa, vagyis legalábbis amit arra építettek. Mert miért nem építenének egy szentélyt a tetőre? Én igazából arra számítottam, nem lesz ott semmi, csak a Szent lábnyom, meg egy nagy lapos részt aztán lehet örülni. De sajnos nem. Ahogy egyre jobban haladtam, egyre nagyobb lett a tömeg. A legteteje inkább hasonlított egy hajléktalanszállóra mintsem egy szent helyre. Minden talpalatnyi földön emberek hevertek pokrócba burkolózva és vagy aludtak, vagy rágcsáltak valamit. Szinte úgy kellett átlépni az egyedek felett. Leülni már szinte nem lehetett.  

De örültem, hogy megérkeztem, és csak ez számított. Pikk pakk körbe jártam a terepet, ami nem áll sokból. A kelet felöli részen volt a VIP páholy ahol a legjobban lehetett csodálkozni a nap fejövetelén, mellette felette egy kis szentély, ahol elvileg a lábnyom volt látható, de szerintem elcseszték és ráépítették a templomot. A nyugati részén volt pár nem túl szép klotyó meg egy kis szentély ahol csendben gyertyát gyújtogattak az egybegyűltek. Az alapból esélytelen volt, hogy a napfelkeltét kényelmesen, vagy egyáltalán lássam, így kerestem egy kevésbé zsúfolt helyet átöltözni. Zandiéknak ugyanis volt egy remek tanácsuk. Mindenképpen vigyek váltás ruhát, mert csuromvizesen, 2200 méteren hajnali 4kor nem emberbarát a légkör. Volt is nálam cserepoló és ezért a tanácsért örökre hálás leszek. Felemelő érzés volt a csuromvizes polót lecserélni egy puha száraz cuccra. Legközelebb alsógatyát is említsétek meg. Köszke.

Amíg vártuk, vagyis várták a csodát, próbáltam hasznosan eltölteni az időt és fotózgattam az emberkéket ahogy tesznek vesznek. A napfelkelte nem izgatott, olyat már láttam, sokkal jobban érdekelt a hegy híres árnyékra. Több embertől hallottam, amikor felkel a nap, a hegy egy szabályos sokszög árnyékot vet a völgyre. Amit azért tartanak csodának, mert azért a hegy nem szabályos formájú. Jó nem egy tetradecagon árnyékát veti, csak egy sima egyenlő oldaló háromszögét, de azért az szintén nem gyenge.

Amilyen lassan telt az idő felfelá olyan gyorsan közeledett a napfelkelte. Én pedig elfoglaltam a helyemet egy üres párkányrészen, ahol szinte senki nem zavart. Egy ideig. Mivel egre többet értek fel és a jó helyek már foglaltak voltak, így mindenki átjött erre az oldalra. Szép lassan elkezdtek körém gyülekezni. Néhányan ki is akartak túrni a helyemről, de nem hagytam magam, nem adtam át a helyemet. Kivéve egy szépen mosolygó csajszinak. Dehát szépen kérte. Meg a bűnronda komplett ellentéte is volt. Én meg bedőltem. De rendes srác vagyok. Aztán megjelent a pasija. No comment…

Lassan kezdett az idő melegedni, ami annak a jele volt, hogy a nap nem aludt el ma se és hamarosan ránk ontja UV-ban gazdag fotonjait. Az addig teljesen sötét völgy lassan de biztosan kezdett kirajzolódni, mintha valaki szép lassan tolná fel fotoshopban a sötét tónusok potméterét. Egyszer csak a semmiből valaki a fülembe ordította, hogy ott van, látod? Nyilván nem nekem, hanem csak úgy bele a semmibe. Hátranéztem, hogy mégis hol és mi, de aztán rájöttem, a másik irányba kellene néznem oda ahova mutat, és nem oda ahonnan kiált. Visszafordultam, és baszki, tényleg ott volt. Én is láttam. Ott a tökéletesen szabályos háromszögű árnyék. A semmi közepén csak úgy lebegett mint egy szellem. Szép lassan, percről percre egyre erősebben, egyre feketébben, egyre élesebben látszódott a hegy árnyéka. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek aki életében először lát szivárványt. Hát ez hogy, ez mi? Ezt nem értem. Értem, de nem értem. Azóta se értem. Mármint értem mit láttam, de nem értem miért éreztem magam úgy egy sima monokrom égi jelenség láttán. Lehet azért mert éppen jött fel a nap és a környék hegyei kirajzolódtak. Lehet azért mert a háttérben több száz ember éneklet. Lehet a lobogó gyertyák fénye amik körbevettek. Lehet a mellettem ölelkező párból áradó boldogság. Minden lehet. De valami csoda volt amit éreztem. Majd ha egyszer költő leszek leírom sejtelmesen hogy senki ne értse, és majd 100 év múlva érettségi tétel legyek. Mivel fotós vagyok ezért gyorsan előkaptam a gépemet és lőttem egy képet. Ennyire futotta. Remélem átjön a fele is.

Miután a nagy előadás lement a túloldalon és a nap már nem volt olyan érdekes mint előtte tíz perce, az emberkék szépen lassan elkezdtek szállingózni. Én még tébláboltam egy órát, kihasználtam a lehetőséget jobban körbejárni a terepet. Plusz akkora tömeg indult le egyszerre semmi értelme nem lett volna elindulnom.  Megvártam, hogy a nagyja elinduljon és reggel 8 körül és 2200 méter magasról elindultam lefele.

Akinek szar a térde az tudja a lejtmenet szarabb mint a kaptató. Sokkal. Nem fárasztóbb, de félúton a térdeim már üvöltöztek velem. Nem én voltam az egyetlen aki mint egy rák háttal lefele lépegetett. A nap is egyre jobban belemegedett a ténykedésébe, így mire leértem szintén folyt rólam a víz. Viszont végre láttam merre is jártam elöző éjszaka. Azon viszont meglepődtem, hogy elég sokat jöttek velem szembe. Reggel nekiindulni? Az kemény menet lesz haver. De nyilván mindenkinek megvan az oka miért akkor és úgy. De ami örökre az agyamba égett az az orosz turista és a teherhordó képe. Az utóbbi éppen egy kanyarban pózolt egy remek selfie erejéig, bizonyítva, hogy megcsinálta a nagy túrát. Nem is veszem el tőle, tényleg nem kis teljesítmény. De ha azt nézem, hogy mellette éppen egy helyi arc igyekezett felfele, a fejen egy legalább 20 kilós csomaggal, az kicsit más megvilágításba helyezi a szitut. Az út során ugyanis tucatjával állnak a teázok ahol mindenfélét lehet enni inni. Na igen, de oda valakinek fel is kell vinni a cuccot. És az nem úgy megy, hogy basszameg lent maradt a fakanál, leugrok érte. Az 2 óra le 3 fel. Szóval vannak a teherhordók akik napi 2-3x is lenyomják a több ezet lépcsőt és ők nem egy selfie botot cipelnek hanem egy 20 kilós krumpliszsákot. Mint később megtudtam, egy fuvar 600Rs körül van. Na őket látva nekem is kicsit beljebb esett at acom. Szeretem amikor néha ajtóstul esik be a valóság.

Miután épségben leértem, újra belefutottam a szép csajsziba és párjába. Persze együtt reggeliztünk és dumálgattunk egy kicsit ha már a sors így hozta. Csajszi norvég a pasija meg fél norvég fél Sri Lanka-i. A leányzó most van elöszőr Sri Lankán és mennek a fiú szüleit meglátogatni. A srác Nuwara Eliyaban született. Hát ő kicsit máshogy beszélt a legnyomasztóbb városról ahol valaha voltam, de nyilván és is görbe tükrön keresztül látom Szegedet. Helyesek voltak. Nagy volt a szerelem. És megtudtam egy csomo érdekes infot a Sri Lanka-i életről amiről már vagy írtam vagy még fogok. Vagy már elfelejtettem.

Ja de még a legvége előtt, belefutottam egy szerzetesbe aki cérnát csomózgatott és emberi csuklókra kötözgette áldások közepette. Tökéletes memento. Amúgy is akartam valamit emlékben szerezni, a majmon kívül, de az olyan snassz lett volna csak venni egyet a boltban. Kértem is tőle madzagot meg áldást. Kaptam cérnát meg pár mondatot. Azóta is büszkén viselem! Pont elfér a Japánban szerzett kötés mellé. A jobb kezemen csak olyan dolgok lesznek amik egy meghatározó jelentéssel bírnak. Csak azért, ha elhagyom őket, kurva ideges lehessek…

Reggeli után komoly döntés előtt álltam.  Szerettem volna kelet felé, tovább a hegyek felé utazni, de volt egy apró bibi. A fotóállványomat, amit csak azért cipeltem addig hogy majd a hegyekben használjam, sikeresen elhagytam még Sigiriyban. Az egyetlen közeli város ahol esetleg kapható bármiféle állvány az Kandy volt. Ekkor már kb 24 órája nem aludtam és megmásztam egy hegyet. De kemény csákó vagyok így Bip Bopba pattantam és nekivágtunk a 90km-es távnak. 5 órával később, kicsit ugyan hallucinálva de megérkeztem Kandybe. Újra.  Nem szaroztam. Megszálltam ugyanott ahol előtte, ittam egy rakat gintonikot a Slightly Chilledben, majd másnap reggel ismét visszavezettem Nuwara Eliyaba. 48 órába sikerült belezsúfolnom 250km-t, egy hegyet, laza spiccet és alig 8 óra alvást. Ja, és állványt nem kaptam….

A következő postban ellátogatok a világ végére valamint a lehető legjobb, legszebb szállásomon fogok aludni. Ami eléggé meglepő állítás, hiszen még csak akkor építették…

Comments (1):

  1. Orsolya

    május 10, 2019 at 12:10 du.

    Basszuskulcs ,hogy te hova el, fel,le nem jutsz ! Tutti jo . Irogads csak tovabb. Mar nagyon varom !😘

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Viridi

Egy kis erdő, egy mégkisebb zugában élt egy macska. Egyedül. Ő választotta. Szeretett magában lenni. Olykor. Olykor meg kifejezetten gyűlölte. Viszont sosem volt egyedül. Az erdő lakói mind ismerték. Ugyan ő költözött be mások életébe, mégis egyből befogadták és mára már elképzelhetetlen lett volna az erdő nélküle.

Nincs legközelebb

Miután sikerült körbejárnom az összes lehetséges utat Kandy 80 km-es környezetében itt volt az ideje új izgalmak után kutatni. Lassan, de biztosan közeledtem Ella felé. Inkább lassan.