Miután sikerült körbejárnom az összes lehetséges utat Kandy 80 km-es környezetében itt volt az ideje új izgalmak után kutatni. Lassan, de biztosan közeledtem Ella felé. Inkább lassan.

A Horton Plains Nemzeti Park, Nuwara Eliyatól, úgy 50 km-re található és ahelyett, hogy szépen laposan feküdne egy völgyben, valahogy egy hegy tetején sikerült kialalkulnia. Újabb hegymenet, de ezúttal Bip Bop végezte a nagyobb munkát. Nekem csak az imádkozás és a serényen kapaszkodás jutott. Erről a parkról is volt egy elképzelésem ami tertmészetesen most se esett egybe a valósággal. A park egy nagyobbacska puszta egy hegy tetején, itt ott fák és bokrok. Mint minden parkban ami nemzeti, itt sem lehet csak úgy lófrálni, plusz belépőt is szednek szigorú szabályok mellett. A parkot egy 9 km-es körtúra keretében lehet látogatni és csodálni a látványosságokat amikről közben szép fotókat lehet készíteni. Kérhettem volna egy vezetőt, de őszintén annyira nem érdekelnek a madarkák meg a fafélék. Mármint érdekelnek, és érdekes is tuti, de úgyis elfelejteném az összes infót már a park kijáratánál. Így maradt a csendes magamban bandukolás. Néha ugyan becsatlakoztam egy német csapathoz és elcsíptem pár infot, de ahogy sejthető volt már nem is emlékszem miket hallottam. És elvileg láttunk egy kaméleont. Elvileg.

A kőrtúra felénél volt az igazi látnivaló amiért megérte korán felkelni és másfél órát autózni. Többen mondták, hogy délután már nem lehet látni semmit, ugyanis ködbe borul a táj. Na ez nem igaz. Legalábbis aznap nem volt. Egész délután szép volt az idő és kilométerekig el lehetett látni. Tuti azért találták ki ezt a legendát, mert az idegenvezetők korán akarnak végezni. A nemzeti park alapból eléggé lapos de mivel 2200 méteren fekszik előbb utóbb lesz valahol egy dramatikus vége ahonnan csodás a kilátás. Na az egyik ilyen végét hívják a Világ Végének. 900 méteres szakadék. Semmi kiszögellés ami megakadályozná a pár másodperces szabadesést az éppen leesőknek. Az egyetlen akadály az a kedvesen kifeszített szögesdrót a szikla peremén ami csak arra jó, hogy elrontsa a kilátást vagy hogy a gyerkőcök szépen belegabalyodjanak és galibát okozzonak. Ha nincs köd, akkor kilométerekre el lehet látni, sők akár a tengerig is. A kilométerek stimmeltek, tengert nem láttam. Viszont annál több turista hátat meg elejét ahogy a szikla pereme és a szögesdrót között egyensúlyozva selfizgetni próbálnak. Jókat mosolyogtam. Érdekes állatfaj a mienk…

Elücsörögtem ott vagy fél órát és vártam mikor esik le valaki növelve a Darwin díjasok táborát, de szerencsére mindenki túlélte a kalandot. Miután a nagyobb csoportok elhúztak, eljött az én időm, hogy elkészíthessem a saját dramatikus képemet. Azt csak sajna később tudtam meg, ha sétáltam volna még 200 métert akkor találtam volna egy másik kilátót ahova senki nem megy el mert nem sok utikönyvbe van benne és sokkal magányosabb a légkör. Na majd legközelebb.

Visszafele még szembejött velem egy hasonló kilátó, amit a Szegény Ember Világ Végének (Poor Man’s World End) neveznek. Azt nem tudom pontosan miért hívják így, de tényleg csóróbb a látvány az tuti. Lehet azért. Ott nem is időztem pár percnél többet, ugyanazt lehetett látni csak nem VIP szinten. Hát ja, csórónak még a világ végén se jó lenni.

A kőrtúra vége fele, vagy ha a másik irányba indultam volna akkor az elején, található a (miért is ne) híres Baker Falls vízesés, amit egy brit felfedezőről neveztek el. Magyarul ő foglalta el és kolonizálta a környéket. Vizes. Esik a víz. Szépen hangosan. Nagykaland. De pipa.

Az egész park pár óra alatt kényelmes tempóban bejárható és sok zöldön és a messzi tájon kívül nem sok minden látható. De tényleg szép és megéri a kitérőt. Kár hogy eléggé korlátozott a szabadság. Lehetne jókat piknikezni, meg sétálgatni össze vissza. Én azt terveztem ott maradok estére és csillagászkodok, de nyilván addigra már sipirc. Ok megértem, sok turista szétb… megrongálná a helyet. És tényleg. 30 éve le is égett az egész park a francba egy feltehetőleg cigicsikk miatt. Ok, értem. Jó, megértem. Maradjon csak így.

Mivel még csak kora délután volt és a még volt egy nap szállásom, hiszen azt hittem a parkban leszek egész nap, ismét visszatértem Nuwara Eliyaba. Nem szerettem meg jobban a helyet, de legalább már nem is útáltam annyira. Próbáltam félig tele (sörös)pohárként hozzáállni a helyhez. Kiültem a város közepén található mesterséges tó partjára és néztem, inkább hallgattam az életükért kapaszkodó turisták sikongatását amint egy jet ski-n körbe körbe száguldoztak a tavon. Pár gyerkőc itt is híres embernek gondolt és lőttek velem pár selfit.

Este betértem a szokásos pizzára. A helyhiány miatt,egy asztalhoz ültettek le egy angol figurával. Mikor bemutatkozott, onnantól fél órán keresztül alig bírtam visszatartani a röhögésemet. Pedig nem volt vicces neve. Vagyis csak bizonyos helyzetekben vicces. Bill. Semmi extra. De mindig is el akartam játszani a ’Can I see the bill’ kérdést egy Bill nevü figurával. Csak poénból. Szar vicc, de vicc. Kiderült róla, utazó art director, új dolgok, új inspirációk után kutat és azokból állít össze programokat fesztiváloknak. Ez nem lehet véletlen. Finoman közlöm vele, hogy fotózok és hát jó lenne valami kiállítás. Nagyon rossz vagyok az önmarketingben, de akkor is átnyomom rajta. Nem sikerült. Egyszerűen annyit beszélt, hogy nem jutottam szóhoz. A nevemen kívül nem mondtam egész este semmit. Érdekes dolgokat mesélt, de kicsit elvolt a saját kis világában. Vacsi után azért felajánlottam, hogy hazaviszem, mert rendes gyerkőc vagyok. Legalább úgy mint taxis emlékezni fog rám, ha már fotósként nem.

Este még megküzdöttem pár szúnyoggal. Itt is rámzárták az ajtót, de leszartam mindent és mindenkit és rágyújtottam a klotyón. Mint a régi szép időkben tini koromban a családi házban. Ott se jött rá tuti senki, hogy a budin bagózom… (De ha tényleg nem, akkor ez mind nem igaz. Csak vicceltem. Sosem bagóztam a klotyón!)

Reggel szedtem a batyumat és továbbálltam Ella városa felé, ami szintén ratja van minden turista listáján. De megértem. Frankó kis hely. Viszont ha már teaültetvények között furiktam több napj,a illendőnek gondoltam betérni egy teagyárba és megtudni hogyan lesz a növényből nemes nedü. Nagyon nem lepődtem meg. Leszedik, megszárítítják, bedobozolják aztán csá. Nyilván több van mögötte, de mégse magfizika. Igazából nem vagyok nagy tea ivó, meg ezek a gyárlátogatások se nagyon mozgatnak meg, de ha már pont szembejött velem egy, betértem egybe. Ittam is egy gyengus kávét. Lehet teát kellett volna. Már csak azért is, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Fizetni viszont nem akartam egy körsétáért, ezért belógtam egy német brigáddal. Ebből egyenesen következik, hogy semmit nem értettem, de nagyjából összeraktam melyik gép mire való. Beérkezik a tonnányi levélke, amit szigorúan pici rabszolgakezek gondos munkával begyűjtöttek, majd a leveleket szépen kiszárítják nagy tubinákkal, aztán az egészet lemorzsolják vagy nem, attól függüen milyen drága vagy értékes a tea, majd bezsákolják és export. Semmi nagy truváj. Itt is többet megtudtam az egyik helyi soförtől, akivel kint a parkolóban ismerkedtem meg cigizgetés közben, mint az egész túra alatt. Jó, lehet ha értem miről van szó, az sokat segített volna. A soförtől viszont megtudtam pár dolgot a kesudióról is, amiért kicsit jobban odavagyok mint a teáért. Konkértan ha lehetne csak azon élnék. Szóval a kesu gyümölcsös részét is lehet enni, de azt nem exportálják, mert csak ideig óráig áll el. És csak pár helyen lehet kapni Sri Lankán, közvetlenül a farmerektől. Matara városban. Remek. Oda úgyis megyek. De ahogy most ezt írom, eszembe is juttott, teljesen elfelejtettem enni mikor arra jártam két héttel később. Francba. Majd legközelebb…

A gyár után aztán tényleg nagyon mentem már, mert menni akartam. Félútig el is jutottam, de meg kellett állnom Haputale-ban, annyira helyes kis falucskának tűnt. Plusz Bip Bop is szomjas volt már. Haputale annyira bejött, hogy a kedvence falum lett egész Sri Lankán. Valami csoda az a hely. Kb 10 házból, vagy annak tűnő létesítményből áll, de rettentő helyes. Nincs ott semmi, csak egy pici piac, egy benzinkút, egy buszmegálló, egy-egy templom minden vallásnak és egy italbolt. Nem is kell több. De amiért igazán csodás a hely, az az, hogy pont egy hegy tetejére épült és fantasztikus a kilátás. Az idő meg egyenes arányban szar a látvánnyal. Egyik percben szakad az eső, a másikban meg éget a nap. Semmi menedék. Jönnek mennek a felhők ahogy nekik tetszik és ontják magukból a vizet. De Haputale több szempontból is meghatározó lett Sri Lanka-i trippem alatt. Kezdjük az elején.

A szállás. Itt se ócska szobában akartam vakaródzni ezért lefoglaltam egy középáras helyet. Fél óra keresgelés után feladtam. Nem találtam. Google maps semmire nem volt jó. Ahol mutatta ott nem volt semmi. Vagyis volt, csak nem az amit én kerestem. Miután harmadszorra zavartak ki egy templom, magánház és egyéb kertekből, nem volt más hátra mint keresni egy másik helyet. Kérdezősködtem is ugyan de senki nem hallott még róla. Nem akartam annyiban hagyni csakazértse, ezért a Booking-on fent levő képek alapján próbáltam beazonosítani. Mi van a háttérben? Zöld ház és egy piros erkély. Mellette a szállás. Elkezdtem zöld házakat és piros erkélyeket keresni. Igazi jó kis rejtvényt találtam magamnak a szakadó esőben 2000 méteren. Hamarosan sikerült beazonosítanom a házat, láttam is a sarkát, de az odavezető utat sehogyan se találtam. Bip Bop leparkol, irány gyalog toronyiránt.

Én nem tudom hány kertbe vagy lakás udvarba mentem be mire végül megtaláltam a házat. Legalábbis az épkezési területet. Ugyanis a ház tetejét még építették. Meg az oldalát is kicsit. De meglett. Lemásztam az állványokon, be a konyhába és ott elmagyaráztam a szakácsnak, aki nem kicsit volt meglepődve miért nem az ajtón jövök be, hogy van szobafoglalásom csak jó lenne ha beavatna, hol lehet ide rendesen is bejönni. Pikk pakk megbeszéltük és elmagyarázta melyik úton le, fel, jobbra balra stb. Okes. Menni fog. Tipp? Nem ment. Egyáltalán nem. Bip Bop megint leparkol, vissza a konyhába. Újra elmagyarázta, de ezúttal  a bejárati ajtón mentünk ki, nem a konyha ablakán és onnan gyalog Bip Bop-hoz. Estére sikeresn be is költöztem. Az eső is elállt. Alapból rohadt jó a tájékozódási képességem, de három nap alatt egyszer nem találtam vissza elsőre. Még gyalog se. Csak a konyha ablaka ment. De mindegy is. Meglett. És győnyörű szép kilátással. Hegyek, völgyek, felhők, teaültetvények és ami kell. Nem is kellett elhagynom a szobámat, hogy meglegyen minden szemkápráztató. De annyira, hogy reggelent az erkélyemről ugrottam le egy kis sétára az ültetvényekbe. Úgy látszik komoly problémám volt a bejárati ajtóval azon a helyen.

Csodaszép volt. Maradtam is vagy három napot úgy, hogy nem is akartam megállni ezen a helyen. Én ilyennek képzeltem el Nuwara Eliyat. De Haputale megadta amit Nuwara nem tudott. A legszebb, leghangulatosabb város és környék ahol egész Sri Lankán tartózkodtam. Nyugi van. És nagyon kevesen ismerik. Kevés a szállás, alig van turista. Csodaparadicsom!

A másik. Rengeteget sétálgattam a környéken, megnéztem a naplementéket, napfeljöttéket, meg mindent ami a kettő között zajlik. De két nap után már sajnáltam, hogy Bip Bop kimarad a mulatságból ezért inkább három keréken folytattam a környék bejárását. Lett is nagy mulatság. Össze vissza robogtunk és ahogy az kell, egyik percről a másikra elkezdett esni a víz. Ahogy ott robogtam, egy kedves 4 tagú család leintett. Gondolták taxi vagyok. De továbbhajtottam, mert én csak megyek. Aztán 100 méter után megálltam és visszamentem hozzájuk. Mégse hagyhatom ott őket a szakadó esőben szépen felöltözve. Ők nagy nevetgélve beültek hátra és irányba vettük az otthonukat. Keveset beszéltek angolul de elnavigáltak hazáig.

Mire megérkeztünk elállt az eső. Persze minden szomszéd minket nézett és jókat nevettek, hogy egy fehér arc hozta haza a rokonokat. Lőttünk egy közös képet és elköszöntünk. Addigra kijött a felesége is a palinak és beinvitált egy teaára. Na itt teaáztam elöszőr Sir Lankán. De megérte várnom az elsőre alkalomra. Egyszerű helyen éltek, még egyszerűbb környezetben. És milyen gyönyőrűek voltak! És nem csak kinézetre. Annyira lehetett érezni rajtuk az egymás iránti szeretetet, hogy az nagyon megfogott. Kis házikóban laktak 7-en. 3 lány, 1 fiú, apa, anya, az ő testvére és az apa anyja. Volt még másik kisfiú is de ő nem tudom ki volt. Nem derült ki. Kaptam teát, kekszet és sok mosolyt. Az egyik kislány teljesen belémszeretett. Ott sündörgött és huncutkodott. A nővérei néha rászóltak, amire ő csak pofákat vágott.  Az apa alig beszélt az angolul, a többiek szinte semmit, de mégis elvoltunk. Kellemetlen, kínos, barátságos és önfeledt. Az apától tudtam meg sokmindent a teaültetvényekről és az ottani életről amikről már írtam. A napszemüvegem neki is nagyon tetszett. Megkérdezte mennyibe került. Kicsit kellett gondolkoznom és osztanom amivel csak tudtam, mert ha megmodtam volna, hogy azért a műanyag cuccért neki 3 hónapot kell letolnia a gyárban, attól elájult volna. Így eloszottam tízzel, de még azon is meglepődött. Kért is magáról egy képet a szemüvegben, mert neki ilyen sosem, de sosem lesz többet a fején.

Miután elfogyott a keksz és a tea, a mosoly nem, jobbnak láttam tovább állni. Megköszöntem mindent, pedig én segítettem ki őket, és elindultam. Kifele még megkértem a kiscsajt és az anyját, hogy lefotózhassam őket. Az a fotó a kedvenc fotóm egész Sri Lankáról. Még a háromszöget is felülmúlja. Kimondhatatlan örömet és békét érzek mindig amikor ránézek. Nekem abban minden benne van. Ott élnek, minden remény és lehetőség nélkül egy szaros kis helyen, de olyan béke és szeretet sugárzik belőlük amit leírni se tudok. Majd ha költő leszek, ugye. Lehet ugyan, hogy kaptam egy kirakatot és amint kitettem a lábam a pasi berúgott és megvert mindenkit akit csak ért. Lehet. De azt, ahogy az anya a gyerkőcökre nézett, vagy ahogy a férjére, azt bármilyen nyelven megértem. Később Colomboban sikerült kinyomtatnom a képeket és el is küldtem nekik. Remélem megkapták. És egy biztos. Hozzájuk még visszatérek. Tudni akarom mi van, mi lesz velük. Köszönöm az esőnek hogy esett, az útnak hogy arra vitt és magamnak mert hallgattam magamra, hogy meg kell állnom, és fel kell vennem őket.

Harmadik. Ezen a szálláson ismerkedtem meg Paullal és Valerivel akikkel később jó barátok lettünk, lógtunk együtt pár napot és még most is kapcsolatban vagyunk mégha nem is napi szinten. De tudjuk ki merre jár. Véletlen ismertem meg csak őket. Bár közös volt a teraszunk, egy hellonál tovább nem jutottunk. Viszont az egyik reggel annyira nem voltam képben, mert korán keltem, hogy véletlenül az ő szobájukba mentem be. Nagy kalamajkát nem okoztam, de azért nem kicsit lepődek meg, hogy csak úgy nyitogatom az ajtajukat reggel 6kor. Nem is lett belőle nagy ismerkedés, csak elnézést kértem vagy negyvenszer. Aztán reggelinél egy asztalnál ültünk, de akkor is inkább a házigazdát hallgattunk mintsem egymással beszélgettünk volna. Ők aznap el is mentek és kb ennyire is volt. Egyelőre. A folytatásról majd akkor, ha (blog)időben ott tartok.

Azon a bizonyos reggelen azért keltem korán, mert vissza akartam menni egy elözőleg felfedezett helyre ahonnan akartam lőni egy ’vonat elhalad a tájon miközben messze hegyek magaslanak’ képet. Ehhez megtudtam a menetrendet, nagyjából megsaccoltam mikor ér oda a vonat pont ahhoz a részhez és hajrá. A vonat persze késett vagy egy órát, de elnézelődtem és türelmesen vártam hogy jöjjön a vonat. Jött, kép meglett, nem olyan lett amilyenre gondoltam, de ez van. Majd legközelebb.

Visszafele viszont úgy gondoltam vonatozik egy kicsit ha már annyi vonatot fotóztam. Elsétáltam a következő állomásig ahol lassan körémgyűlt a falu apraja nagyja és nézegettek. A falu állt vagy másfél házból a semmi közepén de így is voltak vagy 15-en. Próbáltam jegyet venni, de szóltak, még korai, még nem jön a vonat, majd ha harangoznak akkor lehet jegyet venni. Ezt nem teljesen tudtam hova tenni, de várjuk. Leültem és vártam. Közben egy kissrác lenyúlt kolára meg egy menő tollra. Ő kérdezte van-e menő tollam. Mondtam van. És adtam neki egyet. Amúgy tényleg menő volt a tollam.

Aztán jött egy fickó és elkezdett rázni egy harangot. Lehet jegyet venni. Kb 4-en voltunk az egész állomáson. Simán mindenki sorra került volna, de nem, itt Sri Lankán tolongani kell. Tökmindegy ha ketten vagyunk is. Sorbanállás az nincs. Ott tolongtunk 4-en a jegyekért. És mindenkinek lett jegye. Helye a vonaton már kevésbe. Na a vonat.

A vonatok az első osztályon kívül alapból zsufisak, de tűrhetőek. De ezek a vonalon kurvára zsufisak. Olyanis valakinek az a nagy ötlete támadt, hogy beírja minden utikönyvbe, ez a vonal a világ legszebb vonatútja. Ezért mindenki vonatozni akar. Az is aki végig autóval jár. Itt leszáll, átszáll, aztán vonatozik. Ok, szép a táj, tényleg. De azt a tömegnyomort azért a pár képért elviselni teljesen fölösleges. Én három megállót utaztam csak, de a többi turista hátán, nyakán, tarkójá kívül nem sokat láttam. Azok akik megszerezték az ajtóban állás lehetőségét, meg se moccantak. Még le és felszállásnál se. Ott álltak, mert onnan lehet szép képeket lőni. Volt pár szerencsétlen aki a rossz oldalra állt és csak a hegyet látta közelről míg a másik oldalon ott volt a völgy, de c’est la vie. Én ugyanazokat a képeket löttem a síneken sétálvatömegnyomor nélkül. OK, ott van a feeling, hogy vonatozunk a hegyekben. De csak néhányunknak. 95% nyomorog. Azért kíváncsi lennék, akik így, végnyomorogva, végig tolongva meg kínlódva végigtolják az utat, azoknak az marad meg, hogy szar volt, vagy csak arra emlékeznek milyen szép volt. Vagy ez amolyan félig üres, féli tele kérdes? Nem tudom..

Következő bejegyzésben végre valahára megérkezek Ellába, ahol én is és Bip Bop is oldalra dőlve tántorogva vészeli át az estét. És tényleg!