Elöző kis norvégia kalandom után úgy hozta a sors, két hét múlva újra Norvégiába keveredtem. Mondjuk a sorsnak nem sok köze volt hozzá. Vagy a franc se tudja már mi a sors. Egy rég nem látott barátommal úgy döntöttünk, a két ünnep között eltöltünk pár napot valami igazi havas hegyekkel teli tájon. Na jó ez se teljsen igaz. Igazából megbeszéltük, hogy találkozunk és ha már összefutunk töltsük valami hasznossal az időt, ne csak igyunk valami lőrét egy romocs kocsmában Budapesten. Inni bárhol lehet. És az egész út meglepetés volt. Nóra nem tudta hova megyünk, egészen pár nappal az indulás előttig. Én próbáltam titokban tartani, de azért egy kicsit tartottam attól, hogy nem fog bejönni neki a trip, szóval kis unszolás után beadtam a derekamat és elárultam hova megyünk. Szerencsére ismerem annyira, hogy ha van hó vagy hegy akkor örül. Ha a kettő egyszerre teljesül akkor teljes a boldogás.

Lefoglaltam mindent, csak mennünk kellett. Igaz, még azelőtt foglaltam le mielőtt én elmentem volna jégfalat mászni, de bíztam benne, csak nem lesz szar a környék. Plusz a fényképezőmért is be kellett ugranunk Jakobhoz így pont jól jött ki a dolog. Nem éppne a legjobb időpontot választottuk az utazáshoz, ugyanis karácsony körül last minute foglalni azért elég nagy baromság, nemcsak az árak miatt, hanem a korlátozott szálláslehetőségek miatt is. De meglett minden.

Karácsonyt a szüleimmel töltöttem, így december 28-án vonatra pattantam Szegedről, tatyómmal tele értékes karácsonyi ajéndékokkal, amiket ugyan nem szándékoztam magammal cipelni Norvégiába, így a reptér helyett felvonatoztam Budapestre, majd eltaxiztam Nórához ahol szétpakoltam és a legszügségesebb holmikat pakoltam be. Vagyis pakultuk be. Kökire megérkezve, időhiány miatt, ugyanis még aznap délután indult a gépünk, rendeltem egy taxit. Imádom a taxisokat. Minden út maga egy kaland. A srác, Zsolti, érdeklődött, hogy most érkeztem vagy éppen indulok valahova azzal a hatalmas pakkommal. Mondtam, hogy most elugrok a barátomhoz, átpakolunk, aztán rögtön vissza is a reptérre mert elrepülünk pár napra. Ó az menő, valami jó kis helyre, kérdezte. Aham, két napra megyünk Norvégiába a hegyekbe. Pár perc csend. Gondoltam akkor ezt megbeszéltük. Nem. Kb padlóra küldtem az agytekervényeit. Azt eleve nem értette, miért csak két napra megyünk. Azt már végkép nem fogta fel, hogy mi a francnak akarunk télen -10 fokba utazni. Miért nem valami melegebb helyre utazunk? Mert az volt az kérés, hogy olyan helyre menjünk ahol hidegebb van mint Magyarországon. Mert ezt szeretjük. Ezt továbbra se értette. Ez kinek az ötlete volt, kérdezte. Hát az enyém és meglepetésnek szántam. Hát kurvára meg fog lepődni, ha ezt megtudja, válaszolta kacagva. Ő is szereti, szóval nem lesz gond, meg már amúgy is tudja, mondtam. Kész.

Zsolti taccsra ment. Két hülye, akik télen hideg helyre utaznak. És csak két napra.

Kb ennyiben is maradtunk. Viszont felajánlotta, szívesen kidob minket a reptérre, úgyis akart tankolni, meg magába is akar valamit tömni, szóval megvár a ház előtt és kivisz minket a reptérre. Nekem jó.

Nóránál gyorsan átrendeztük az átrendeznivalót és 20 perc múlva már úton is voltunk. Zsolti, ahogy ígérte, türelmesen várt a ház előtt. Beültünk, és már téptünk is Ferihegyre. A kedves taxisunk kb 23 és fél másodpercig bírta, hogy ne kérdezze meg mégis mi a jó francnak megyünk mi Norvégiába? Látszott képtelen befogadni ezt az információt. Kb ugyanazt tudtuk csak megismételni, mint amit már én elmondtam. Szeretjük a hideget, a havat, meg a hegyeket. Ismét ennyiben maradtunk. Azért remélem nem okoztunk neki maradandó agykárosodást. De lehet, még most is ezen kattog.

A réptéren semmi para nem volt azon kívül, hogy az indulás előtt a pilóta kedvesen tájékoztatott mindekit, egyelőre nem repülünk sehova mert Oslóban akkora a köd, hogy se ki se be senki. És azt sem árulta el mikor megyünk. Tippelni gondolom nem akart. De lehet, csak két óra múlva tudott volna tippelni. Szóval ez azt is jelenthette, hogy 10 perc vagy csak holnap. Fasza. Én már azon agyaltam hova mehetünk Magyarországon, hogy legyen hó meg hegy, mert ha ma nem repülünk, akkor kb el se induljunk, ugyanis akkor netto 1 napot leszünk ott. Plusz lekéssük a kocsifoglalást is és csak rohanás lenne az egész. Nóra a lehető legjobb megoldást válsztotta ilyen helyzetekre. Könnyedén bealudt mellettem.

Mire végzett a kis szunyókával, már szerencsére gurultunk is. Ma már Oslóban leszünk, ez tuti. És csak 1 óra késéssel! Kibírható. Én azért a biztonság kedvéért bekóstoltam valami norvég gin-t útközben, amiből visszafele vettem is egy üveggel, annyira bejött. Azt mondjuk elfelejtettem, hogy vezetnem is kell még aznap.

Európából nem sokat láttunk felülről, de a landolásnál megcsodálhattunk a havas Oslót és környékét. Egy kicsit azért aggódtam mert több hóra számítottam, de legalább volt valamicske. Majd lesz több a hegyekben, bizakodtam. Én már lassan 10 órája fent voltam és még csak délután 5 óra volt, Nóra meg kissé másnapos volt, így a 47 percnyi várakozás a csomagkiadásnál kissé megviselte az idegeinket. Nórát azzal nyugtattam, hogy ha kibírja, élete legjobb fahéjas tekervényét fogja enni. Erre többször is emlékeztettem mikor láttam kezd kihúnyni az élet a szeméből. Nem hagyhattam ki, hogy ne kóstólja meg azt a csodát amit legutóbb a reptéren ettem. A csoda nem maradt el. Gyengéd nyammogásából és az élettel (vagy étellel?) teli mosolyából ítelve egyet is értett velem.

A kicsi kocsit kicsit nehézkesen találtuk meg, mert nem nagyon tudtuk értelmezni a papírunkon lévő számokat, amik elvileg az autónk lelőhelyét jelezték volna. Irányba vettük a parkólót, én pedig szorgosan nyomogattam a kulcson lévő gombokat. Amelyik pittyen, azzal megyünk. Pittyent. Első a biztonság, így egy Volvot béreltem. Jó kis sportos gépet kaptunk, bár az automata autókat alapból rühellem. Városban okés, de amúgy minek. GPS be, és hajde. 3 óra. Ripsz ropsz eltelik. Én vezettem, Nóra pedig a navigációértt és a zenei aláfestésért volt felelős. Mindkettőből jelesre vizsgázott. És én se buktam meg mivel még élünk.

A szállás elfoglalása előtt még beugrottunk Jakobhoz a gépemért. Véletlen ugyan, de csak 20kmes kitérő volt a szállásunktól. El se hittem, hogy alig két hete ugyanott voltam. Magabiztosan betértünk az Old School Hostelbe, majd egyből be a konyhába, ahol megleltük Jakobot is. Semmit nem változott a két hét alatt. Ugyanaz a mackós kinézet, szájában valami lógó izé. Megismert és úgy üdvözölt mint régi cimboráját, akit pont két hete nem látott. Újra egyesültem a gépemmel és Jakobbal is elcseverésztünk. Megkérdeztem, megoldható-e bármiféle bérles, snowboard, bakancs ha esetleg kellene. Nyilván megoldható. Minden megoldható. Egyelőre csak egy fix programunk volt másnapra, de majd még átgondoljuk mit akarunk szóval see you later.

Irányba vettünk egy közeli boltot mert semmi kaja-piánk nem volt. Csak jelzem, én már gps nélkül közlekedek Rjukanban. És még a bolti nyitvatartásokra is emlékszem. De a legfontosabb, hiába van nyitva a bolt ha Norvégiában 10 után nem lehet alkoholt venni. És vasárnap nincs nyitva semmi. Vettünk valami basic kaját estére, meg sört, amit ‘aass’-nek (angolul seeeggnek) hívtak. Mostmár aztán tényleg irány a szállás. Volt egy gps adatunk ls egy rejtjeles leírás a házigazdánktól. Szóval saccra tudtuk hova kell menni, de a sacc nem elég. De nem ám! A szállás nem a városkában létezett, hanem valahol egy valamilyen tó melletti kacskaringós úton kellett felmenni és meglelni. Csak kisbetűvel jelzem, Norvégiának ezen a részén csak tavak és kacskaringos felvezető utak vannak. Plusz a házikók is kurva egyformák.

Tippeltem egy utat és felhajtottunk rajta. Megkerestük a házikók az út végében és magabiztosan bekopogtam. Este 10 óra. Vidék. Péntek. Tök sötét. Kopognak az ajtódon. Te mit csinálsz?

Szerencsére nem Amerikába utaztunk, így nem lőttek szitává. Ehelyett egy idősebbféle norvég emberke tárult elénk az ajtókitárulás után.

A hezitálásából valószínűnek tűnt, hogy rossz helyen vagyunk. Plusz egy árva szót nem értett abból mit mondtam. Vagy csak le se szarta. Gondoltam, ha lassan, tagoltam mondom, hogy air-b-n-b akkor jobban megérti. Nem. Mosolygott egy jót. Mi is mosolyogtunk. Majd lesz valahogy. Elhadart pár szót norvégul és nemsokára megjelent (gondolom) a felesége, aki valamicskével többet tudott angolul. Legalábbis az aribnb-t ő megértette. Mostmár még a birkák is biztosak voltak benne, hogy rossz helyen vagyunk. Én előkapartam a foglalást és megmutattam a házigazdánkról egy fotót és lassan, rettentő jó norvég kiejtéssel ismételgettem a nevét. Thorunn.Thorunn. Csak ismeri. Vidéken mindenki ismer mindenkit. Szerencsére igaz ez a mondás, így felismerte Thorunn-t, persze ő máshogy ejtette ki a nevét mint én, de legalább elmagyarázta merre találjuk a szállást.

Őszintén megmondom nem lettünk okosabbak, de talán egy kicsit felfogtuk mi merre. De mindig ez van amikor egy helyit megkérdezek mi merre van. Kb úgy magyarázza el mintha vágnám a teljes környéket. Itt le jobbra, a kis házikónál fel, a birkák és Anderson fiának a háza melletti kis ösvényen fel. Na ezért nem szoktam sose megkérdezni senkit, mert már az első kanyarnál elvesztem a fonalat. Néha még azt is sikerül elfelejtenem hova is tartok. Azért megköszöntük an infót és (ismét) magabiztosan továbbindultunk.

Arra azért emlékeztem, hála a street view-nak, hogy van egy nagyon feltűnő kis házikó a tó partján és azzal szemben van a szállás. Újabb 10 perc kocsikázás után meglett a házikó és a kis hegyi utacska is. A kocsifelhajtóban már tényleg ismerős volt a helyszín. Jók vagyunk. Előre szóltam, hogy későn érkezünk, de azért szerettem volna még 11 előtt odaérni. Mégiscsak. Immár félénken, de azért határozottan bekopogtam és taddaaa. Meglett a hely! Igaz nem Thorunn-nal találkoztunk, hanem a férjével (gondolom), de legalább jó helyen vagyunk.

A mi szállásunk egy kis melléképületben volt, kb 100 méterre az ő kis norvég kastélyuktól. Hát elég menő kecójuk volt. Igazi kis csodavilla. Hatalmas helyiségek, nagy üvegablakok, fedett terasz mindenféle ülőalkalmatoságokkal. És a fények! Norvégiában nem divat a 2000W-os stadionszintű lakáskivilágítás. Itt jobban a szeretik a kis hangulatfénnyel elárasztott szobákat. Sok pici lámpa, gyertyák, karácsonyi világitás, de semmi vakító fényár. Végig az út mellett csupa csupa ilyen házikókat láttunk. Hogy rohadnának meg. Ezért nem találtuk meg elsőre a szállásunkat. De nagyon bejött mindkettőnket a látvány. Cuki pecók. Elvileg cuki cicák is tartoztak hozzá, de csak egy fekete négylábúval találkoztunk. A többi négylábú a környéken nem fekete volt és nem is macska. A ház kürül még volt 4 nagyon kedves és nagyon bamba bárány, akikkel cigiszünetekben cseverésztem.

Viszont a mi kis cuki pecónk is meglett. Hodálynak semmiképpen nem nevezném, de amire kellett arra pont jó volt. Kis konyha, pár lépésnyi nappali, eldugott háló. Konyha, nappali, háló. Ennyi. Folyó víz nem volt, ergo fürdőszoba se. Viszont volt valami komposzt bio klotyó, de azt inkább kihagytuk. Volt külön fürdőnk, de ahhoz vissza kellett battyogni a házhoz. Ezt tudtuk előre, nem volt para. Viszont komoly tervezést igényelt még egy fogmosás is.

Nem emlékszem mikor kellett utoljára bakancsban, két kabátban, sapkában fejlámpával hugyozni mennem.

De legalább volt kis kandalló és a maga módján hangulatos volt. Kb ezért béreltem ki a helyet. És a kilátás se volt szar. Csillagos ég, tavacska, hegyek és körben fenyőerdő. Hóból lehetett volna kicsit több is, de arra várnunk kellett két napot. Mondjuk akkor ezt még nem tudtuk.

Miután betelepedtünk, és felpattintottuk a sörcit, nekiláttam tüzet csiholni. A tűzcsiholásra nagyon büszke vagyok. Minden este sikerült szépen lobogó tűzet pattintanom. Persze az sokat segített, hogy a fa elég száraz volt és találtam valamilyen fehér gyújtós cuccmót amivel pikk pakk lángra lobbantottam minden éghetőt a kandallóban. De akkor is, na. Tüzet rakni tudni kell! Plusz ez egyik este majdnem az életemet is adtam az otthonunk melegéért. Elég sok fát égettünk el ottlétünk alatt így a fáskamrához naponta többször is ki kellett mennem. A favágást ugyan megúsztam de a kamra telis tele volt csapdákkal. Egyrészt félig nem volt alja, így nem egyszer térdig süllyedtem a padlóba, plusz az udavezető út teljesen jeges volt, így kétszer is sikeresen becsúsztam a kamra alá. De velem nem ba..kodik egy norvég fáskamra! Mivel nem volt rendes padozat, simán alulról támadtam meg a farakásokat. Csak úgy lazán alulról, félig a fáskamrában, félig a padozatban, sunyóban pakoltam a fákat a tatyómba. Egy kis extra kaland mindenkinek kell! Viszont a tűzrakás tényleg nem volt nagy vaszizdad, így pár perc kellett csak és már melegben, ropogó tűz mellett vacsikáztunk. Kurvára nem emlékszem mit, de hogy sört ittunk az tuti. De óvatósak voltunk mert éjszaka nem akartunk felkelni pisikélni. Azért az nem úgy megy itten, vidéken. Plusz másnap reggel 9kor jelenésünk volt egy kutyafarmon a szállástól két órányi autóutra.

Én reggelre csonttá fagytam. Mondanám, hogy úriember voltam és felajánlottam Nórának a melegebb takarót, de sajna nem ez történt. Volt két paplanunk. Az egyik igazi tollal bélelt cucc a másik pedig szintetikus fos. Mivel a kacsák meg a hasonló szárnyasok igen közel állnak a szívemhez, így nem eszem meg őket, és nyilván a tollukból se kérek. De ugye ez azzal jár, hogy szarráfagy az emberke. Nóra jól elvolt, én picit vacogtam. De ez igazából csak reggelre derült ki. Én is azt hittem elég lesz az én takaróm. Plusz előtte jól bedurrantottam a kandallóba, gondoltam kitart reggelig, de a meleg elillant a picsába.

A reggelire se emlékszem, csak arra, megint úton vagyunk. Sötétben. Kicsit megviselte a tudatomat, hogy nappal ugye nem volt, majd alvás, aztán megint éjszaka. Mintha itt nem jönne fel a nap. El se tudom képzelni milyen lehet fél év állandó sötétség. Viszont útközben csodás látvány tárult elénk ahogy jött fel a nap fél 9 magasan. De még csak éppen keldegélt. Álmosan, komótosan. Pont úgy, ahogy mi is éreztük magunkat. Csak néha néha álltunk meg klasszik napfelkeltés fotót készíteni, mert Nóra alig várta, hogy élete egyik álma teljesüljön. Kutyaszán hajtás. Vagy minek nevezik.

A farm a semmi közepétől még odébb volt egy kicsit egy hegyoldalban. Elsőre nem volt tuti (nyilván), hogy jó helyen vagyunk, de miután megláttuk a negyvenvalahány kutyát, nem volt kétség. A vezetőink már vártak minket. A szokásos “hello mi vagyunk azok akik, ti meg nyilván azok akik” után pár szóban elmagyarázták mi is lesz a progi. Félnapos túrára fizettünk be, pontosabban Nóra fizette be. Nórától ajándékba kaptam ezt at élmény. Mindkettőnknek lehetősége lesz szánozni és még ebédet is kapunk. Eléggé fel voltunk öltözve, de azért azt javasolták, vegyük fel az általuk preferált ruhákat és cipőt. Bunda overáll, meg egy hasonló cipő amiben Armstrong barátunk a Holdra léphetett. Ilyet se láttam még. Meleg volt és kicsit szagos, dehát ez van ha kutyázik a jónép. Miután beöltöztünk, nekiálltunk ismerkedni a kutyusokkal. Saccra 40 kutya volt, mind egy-egy kis házikóhoz kikötve, előtte fagyott kajatálkákkal, ami nekem annyira nem jött be, de gondoltam ők tudják hogyan kell ennyi kutyát kordában tartani. A szánok is előkerültek és lassan, egyesével befogták a kutyákat. Na azok nagyon mentek volna már. Lehetett rajtuk látni, kivannak mint a kutyák. De türelmesen megvárták amíg mi kaptunk egy átfogó szánhúzó eligazítást. Na ez konkrétan 5 percet vett igénybe. Ide állj, ez a fék, ez a kézifék, oda ne állj, ha balra van kanyar balra állj, ha jobbra, jobbra állj, közben fékezz, meg oda ne, inkább amoda, ha meg borulna szán, nagyon fékezni, ha meg borul, sok szerencsét.

Öszíntén megmondom nem nagyon fogtam fel mi is zajlik kürülöttem és hogy mit is keresünk mi itt egyáltalán. Jobban be voltam fosva mint jégfalmászás előtt.

• 

• 

• 

• 

Az nyilvánvaló volt, hogy a szán melyik végére kell állnom, de hogy mi hogy merre, az nuku. Na ki lesz az első? Itt nyilván fel kellett volna lépnem mint férfi és bevállalni a lehetetlent, de udvarias vagyok, és kicsit beszari is, ezért átengedtem Nórának a lehetőséget. Őszintén az járt a fejemben, ha én irányítok elöszőr és az első kanyarnál beborulunk, akkor Nóra kiesik, én meg még áthajtok rajta az egész szánnal ezerrel miközben taposom a vészféket amivel pedig miszligekre aprítom. Na az nem lenne mókás. Egyrészt kuka lenne az egész nap, és a másnap is, plusz nem hiszem, hogy képes lenne szánt hajtani és akkor oda az álom. Biztosítása se volt nagyon… Ha ő hajt, legalább meglesz az élménye. Ha meg borulunk… nekem van biztosításom.

A következő részben kiderül milyen kutyafuttában gyönyörködni a norvég tájban és végre felfedem a sárga hó titkát…