Konkrétan finnngggom nincs mi folyik körülöttem. Azt nagyjából tudom, hogy Japánban vagyok. De akár lehetnék egy másik bolygón is. Mindig is szerettem volna egy olyan korban élni, ahol a csillagközi utazás már valóság, mert sajnálom, hogy én már nem látogathatok el más bolygókra. Ezért tartoznak kedvenc sorozataim közé azok az elég bugyuta sci-fik amiben más bolygókra utaznak és új népekkel találkoznak a bátor harcosok. No, ezt most megkaptam.
A 12 órás repülőút egy ordas nagy kamu volt és én egy másik naprendszerbe kerültem.
A nagy kölönbség viszont az, a filmekkel ellentétben, hogy itt nem beszélnek angolul. Mármint beszélnek páran csak jól elbújtak valahol. Nade, hogy kerültem ide.
Az a remek jó ötletem támadt, hogy ha már annyira érdekel ez az aikido dolog, akkor nem lenne rossz dolog, ha megnézném hogyan mívelik ezt az igen remek küzdősportot azok, akik az egészet kitalálták. Én az aikido egy speciális ágát képviselem aminek a központja kivételesen nem Tokyoban, hanem Osakaban van. Osakában van ugyanis az a dojo amit az O-Sensei – a fő tanító – alapított. A dojo mostani shihanja – vezetője – még az alapítótól közvetlen tanult mindent, így elég menő arcnak számít. Én meg miért is ne akarnék menő arcokkal találkozni? Szóval hirtelen felindulásból, meg pár vicefröccs hatása alatt úgy valamelyik augusztusi este, vettem egy repjegyet Osakaba. Két hónap. Ennyit szánok rá, egyelőre, az életemből aikidora. Már lassan 3 éve tettem le a fekete öves vizsgámat és már érik az upgrade, szóval ha minden jól megy év végén vizsgázom és mégmenőbben térek vissza. Ha meg nem, akkor azt hazudok amit akarok.
Abba most nem megyek bele, hogy milyen idegbetegként érkezett el az utazás napja, kb nekirohantam ennek az egész útnak. Szinte semmi időm nem volt tervezni. Lőttem egy Japán utikönyvet, foglaltam valami szállást egy hónapra, meg kb tudtam hol a dojo. Azért próbáltam némi japánt tanulni, de jelenleg kb 9.5 szóból áll a tudásom. Elkezdtem írni, pontosabban olvasni tanulni. Na sikerült elérnem azt, hogy mostmár kurvára idegesít az, hogy felismerem a betűket, vagyis a szótagokat, de nem tudom elolvasni. Ez most akkor a ka-, vagy ko-, vagy mo-.. Ezelőtt csak egy rakás vonal volt. Nem érdekelt. De most rettentően felidegesít hogy ismerős, de mi a franc az? Nem adom fel. Csak 75 szótag van. Az egyik írásformában. Meg másik 75 a másikban. Meg 12000 kanji jel. De azok nem érdekelnek. Még jó, hogy csak 3 féle képpen írnak ezek a kedves emberek.
Szóval az utolsó nap sikeresen elpakoltam mindent egy jó kis bérelt raktárba, még arra is volt időm, hogy átnézzek 23 dobozt, hogy megtaláljak egy aikidoról szóló könyvet, mert ugye anno biztos voltam benne, hogy emlékezni fogok mit rejtenek a dobozok. Nem emlékeztem. És a könyvet se találtam. Mindegy, majd letöltöm valahol. Na ez az ötletem nem kis problémát okozott, de arról majd késobb.
Amilyen az indulás, olyan az egész út és az érkezés is. Ez azzal indult, hogy baromira elnéztem mikor kell legkésőbb elindulnom otthonról. Valamiért az volt a fejemben, hogy a gép indulása előtt 2 órával kell elindulnom akkor pont időben kiérek. Nem, az úgy van hogy 2 órával az indulás előtt kell kint lennem. Ergo kb 4 órával hamarabb kell elindulnom. Még szerencse, hogy lefekvés előtt mégegyszer átgondoltam mi merre mennyi. És akkor leesett, hogy baromira rossz a matek. Ezzel nincs is baj mert még időben észrevetem, csak innentől kezdve semmilyen számításomban nem voltam biztos. És ez kb rá is nyomta a béllyegét az utazásomra. Szerencsére időben kiértem. Csomagomat leadtam és irány a security. Túl vagyok már legalább 200 repülő úton, de még soha, de soha, nem hagytam el a beszállókártyámat. Az útlevelemet meg pláne. Most sikerült. Kétszer is! Még jó hogy a fokozott biztonság intézkedések miatt még a klotyóra menni se engednek beszállókártya nélkül. Én meg csak mosolyogtam magamban, hogy mekkora baromság már a secu elött is kétszer elkérni a beszállókártyát. Ki az a barom aki 21 méteren belül elhagyja? Vagyunk egy páran, úgy tűnik. Boarding pass sir. He? Boarding pass sir. Ok, no problem. hmm… hol a francba van? De helyes az a csaj aki mosolyogva rohan felém. Mi akarhat? Ja hogy nála van a beszállókártyám. Meg az útlevelem. Hol találtad te drága. Ja, hogy a földön? És mit keresett ott? Ja, hogy leraktam miközben bekötöttem a cipőfűzőmet? Értem. Köszke. Akkor mehetek. Az egészet csak azért nem értettem mert a cipőfűzőm még mindíg lógott jobbra balra…
Ezek után már semmiben sem voltam biztos. Konkrétan annyira kimerült voltam az út elején hogy féltem hol kötök ki. De szerencsére volt még annyi agyam, hogy a megfelelő gépre szálljak, bár ez inkább a személyzetnek köszönhető, hogy nem engednek csak fel úgy random embereket random gépekre. Előrelátó voltam, és mert szerettem volna ablak mellé ülni, hogy lássam mi folyik az orosz tajgán, így exta pénzért bebiztosítottam magam. Nyilván félig üres volt a gép, szóval a felszállás után rengetek szabad ablak melleti hely volt. Nembaj, az én helyemet nem veszi el senki. Én fizettem érte! Az már másik kérdés, hogyha figyeltem volna földrajz órán akkor rájöttem volna, semmi értelme nem volt ablak mellé venni a jegyet, mert hiába indultunk reggel 11-kor, mivel keletnek megyünk ezért 3 óra múlva már sötét lesz és úgy is marad míg leszállunk. És mivel Angliából északnak repülünk az út világos része felhős lesz. Semmit nem láttam a talajból. De, egyszer. Valamelyik orosz nagyvárosból láttam fény foltokat. Remek látvány volt. Megérte az extra pénz amit fizettem. De meg ám!
Az út a szokásos. Film, kaja, film, film, szunya, valami kaja féle, félig megnézett film, leszállás. 12 óra pikk pakk eltelt. Azért a felszállás előtt még sikeresn letiltottam az egyetlen bankkártyámat, ugyanis szintén jó gondolatnak tűnt egy nem túl legális oldalra előfizetnem, ahol persze azt ígérték hogy az otthonhagyott aikidos könyvemet le tudom tölteni. Persze nem lehetett és a bankom volt olyan kedves írt egy üzenetet hogy az én biztonságom érdekében letiltották a kártyámat. Kösz. Egy hónapra elég a pénzem, a többit meg majd összekoldulom. Mindegy, majd Osakából intézek egy új kártyát. Honnan máshonnan? Ja, és azt hiszem annál nagyobb sokk nem kell egy 12 órás repülőút elején amikor réjössz hogy a sok pénzért vásárolt ablak melletti panorámás helynek a füllhallgató bemenete kehes. Hát, hogy b..na meg. Néztem már 11 órán át filmeket egy törött monitoron útban Los Angeles felé. Most hang nem lesz. Megoldjuk. Macgyver-t is néztem sokat, szóval meglesz az. Rágó, fogpiszkáló, egy kis papír, és én vagyok a király. Csak megmozdulnom nem volt szabad 12 órán át. 3 és fél filmet sikeresen lenyomtam így.
De azért hogy kapjak valami extrát a fizetett helyemért, még a leszállás elött sikeresen beazonsítottam a Fuji nevű hegyecskét. Azt hagyjuk hogy a gép jobb oldala az ablakra tapadva fotózta a kinti tájat. Nyilván nekik is leeset hogy az egy híres hegy. Tényleg elég fura, hogy ott áll a nagy semmi közepén egy nagy csúcs. Ok vannak dimbek dombok, de ő csak úgy van ott. Ok, láttam a Fuji-t. Remek.
Leszálltunk. Na itt már gyanús volt, hogy Japánban vagyok. A csomagos targoncát vagy mit egy japán vezeti. Nem láttam még japán targoncavezetőt. Mifelénk lengyelek vezetik a targoncákat. A másik, hogy apró népek hajlonganak a gépeknek. Ezt valahol olvastam, hogy a japánok akkor is hajlonganak ha telefonálnak. Annyira bennük van a mozgáskényszer eme formája, alapból csinálják. De vicces látni ahogy egy 400 tonnás repcsinek bólogatnak.
Tokyoban át kellett szálnom egy belföldi járatra Osakába, és mivel a csomagomat nem tudták valamiért átrakni az egyik gépről a másikra, ezért át kellett mennem a határon, meg a vámon. Dolgozttam pár sorozaton a Discovery-nek ami a kanadai határon játszódott. Jókat röhögtem hogy emberek miket képesek csempészni. Az élő gyíkoktól a koponyákig.. Vicces. No én odaértem a vámhoz. Nagyon kedvesen, szigorú hajlongások közepette megkérdezte a vámos gyerek hogy van-e nálam bármi tiltott dolog. Mondtam gondolom nincs. Erre elővett egy szép képes füzetet, mint valami ovis kiskönyv, majd újra megkérdezte van-e ezek közül nálam bármi is. Először azt hittem japán nyelvlecke lesz belőle, de a kézigránátok láttán gondoltam itt másról lehet szó. Hát a feléről fingom nem volt micsoda, gondoltam akkor nincs nálam. Amit felismertem az vicces volt. Volt egy kép kb 30 féle késről, 21 gépfegyverről meg egy halom taposóaknárol. El se férne ennyi cucc a tatyómban! Miért nem egyet mutat a kép? Aztán jött a drog szekció. Itt sem az hogy pár szem ez az meg néhány morzsa valamiből. Kb annyi cucc volt a képen mint Al Pacino előtt a Sebhelyesarcúban. Elöször tényleg azt hittem hogy azt kérdi van-e nálam liszt mert ennyit kokaint, vagy bármit csak filmben láttam, meg amúgy is ki az a hülye aki ennyit cipel magával? Vagy ennyi a nem megengedett? Ha csak a fele van nálam az oke? Mindegy, semmi nem volt nalam a szép képek közül, de azért áttúrta a tatyómat. Meg is akadt a keze a mini állványomon. Na ez mi? Hát mondom állvány. Kivette, jót röhogött, mondott valamit aztán pecsét. Kurva kiváncsi lennék minek nézte.
Ekkor már kb 16 órája voltam fent. Tatyóval ki, majd kerestem valami ehetőt. Na itt már kaptam a japán cuccból rendesen. Volt kb 4 órám az indulásig, szóval gyorsan checkin, megszabadultam a nehéz zsáktól és irány valami rendes kaja. Itt már kezdtem érezni, hogy az egy heti japán tanulásommal kb kitörölhetem. Pár idegesítő karaktert azért felismertem. De ennyi. Betértem egy reggeliző helyre, ahol persze volt angol reggeli, de hát azért mégse már, szóval kértem valami helyit. Lazac, hínárleves, valami zöld, rizs, valami sárga, pohár víz, pálcikák, meg talán kávé. Reggelire. Oke. Persze a körülöttem lévő japánok mind angol reggelit kértek. Nyilván unják már a hínárt reggel 8kor. Megettem. Jó volt. De sosem tudom meg mi volt. És ez azt hiszem ez így is fog maradni az elkövetkezendő 2 hónapban. Mármint az, hogy nem tudom mit eszek.
Azért valami édességet csak kell ennem. Na az ebben országban van dögivel. Ennyi édességstandot még eletemben nem láttam egy helyen. És nyilván egyikről se tudtam miből van. Akkor meg mindegy. Na sikerült olyat vennem amit már ettem. Barnarizs takonnyá főzve, megtömve valami más takonnyá fözött cuccal. Be is nyomtam 4-et rögtön. Aztán meg is kerestem a reptéri wc-t sebesen.
Eljött a tovább indulás. Újabb security. És hát persze hogy mekkora baromság újra ellenőrizni a beszállókártyát! Nyilván elhagytam megint. De az útlevelem ezúttal megvolt. Mondjuk azt most senki nem kérte. Ekkor már áttértem a létezés azon szintjére amikor az agyam fele leállt, és csak alap funkciók ellátására voltam képes. Ül, áll, jár. Komolyan nem is értem, hogyan találtam meg a helyes kaput a repcsihez. Azért a fél méteres Osaka felirat segített egy kicsit.
Tokyo Osaka kb 50 perce repcsivel, így kaját nem kaptunk de egy kávét azért kisírtam magamnak, hogy legalább a vérnyomásom magas legyen. Itt már ténylég csak én voltam az egyetlen európai arc. Látszott, sokan csak ingáznak ezen az útvonalon. Végül is csak egy hoppra van. Japánban mindenre gondolnak. A csomagátvételnél volt egy nőci akinek az volt a dolga, hogy a futószalagra érkező csomagokat rendezze. Mert azért az mégse járja, hogy a csomagok össze vissza, egymás hegyén hátán landolva kavarognak csigasorban. Nem. Egyesével megigazította mindet. Szerintem még le is törölgette a mocskot a batyukról.
Végre Osakában vagyok! Azt tudtam, melyik metróvonalat kell megtalálnom, csakhát sehol nem volt kiírva, vagy legalábbis olyan nyelven amit értenék. Helyesek voltak az info pultos csajok, gyakoroljuk azt a fránya japán nyelvet. Annyit sikerült kiböknöm, nagy magabiztosan hogy keresem a Nankai-Kukio vonalat, mert ugye akkor arc vagyok, tudom azzal jutok be a belvárosba. A leanyzó, nyilván angolul, helyeselt hogy igen, nagyon tájékozott, nagy arc vagyok ez látszik rajtam, és tényleg azzal a vonattal a legjobb bejutni, csak egy a bibi. Ez nem az a reptér, ahonna ez a vonat megy. Valószínú azért nem ájultam el rögtön, mert már arra se volt erőm hogy egyszerre pislogjak mindkét szemhéjammal, így rezzenéstelen arccal megkérdéztem, hogy azért ez Osaka, ugy? Felőlem azt is mondhatta volna hogy, bocs de Sri Lankán vagy és már jönnek érted, mert túl sok a szőr az álladon, azt is hasonlóan fogadtam volna. Szerencsére nem ülök börtönben, a várost sikerült jól belőnöm. Vonat nincs, busz az van. Busz az jó! Bármi jó. Csak aludhassak már végre.
Még busz előtt vettem egy sim kártyát, hogy legyen mivel neteznem és marha büszke voltam magamra, hogy ezt is megoldottam. Az még érdekes, pont ugyolyan érzésem volt mintha Los Angelesbe lettem volna. Óceán illat, kicsit párás, nulla agyfunkció és kurvára fáradt. 30 fok nem volt, de kellemes 20 az igen. Csak jó az a sok víz hogy itt van. Itt a busz, irány a belváros!
A buszra nyilván többen szálltak fel mint amennyi ülőhely volt, de okosak ezek az japánok, a folyosón van pótszék ami nagyon cselesen el van dugva a többi szék alá. Kihúz, kihajtógat – kis origami reverse – aztán csüccs. Ezt vajon minden megállónál eljátszák majd, merthogy máskülönben nem tudnak leszállni a hátsó sorban ülők. De én se.
Próbáltam nézelődni, de már az se ment a fáradságtól. Azért annyit még bírtam követni hogy van folyó, meg házak. Nekem ennyi elég is egy városból. Ha van zöld az extra pont. Szerencsére csak egy megálló volt, ami a végállomás is egyben így nem kellett átmászni a folyosón ücsörgőkön, szállt le mindenki szépen libasorban. Itt is volt külön böröndpakoló. Esküszöm szín szerint és méret szerint pakolászta. Olyan rendbe volt ott minden hogy ihaj. Az úton már belőttem merre kell battyognom a szállás felé, közben 30kg-val a vállamon nekiiramodtam. Leszartam én már bármit is láttam. Lesz rá két hónapom hogy bámészkodjak.
A szállás viszonylag könnyen megvolt, ami egy csoda mert a Japán címek megfejtéséhez azért kell egy külön PHD. De szerencsére a google maps ezt helyettem megoldja. Szállásba be. Na ott egy térdeplő kis japán nőcske várt. A házigazda nem volt otthon ezért a takarítőnő várt. Na ő annyit tudott angolul, mint én japánul. De lehet, kevesebbet. Nagyon helyesen körbevezetett, elmagyarázta a házirendet, hogyan múködik a mikro, a mosógép, mire való az a zöld kanál, hol a WC, a fűrdő, miért nyissam ki az ablakot ha fürdők, melyik kulcs micsoda, mi hol van a konyhában, ne rohangáljak és a többi. Egy kurva szót nem értettem. Talán egy szót azért mégis. Valami volt, vagy lesz a törölközőmmel. Vagy az övével. De tuti törölközőt mondott. Miután jól elcsevegtünk, hagyta hagy rendezkedjek be. Majd jött 2 perc múlva. Nagyon úgy tünt elfelejtett valmit. Biztos látta rajtam, hogy az elöző fél órás monológból mident megértve nekem is hiányom támadt. Hoho, hozta a türcsit. Akkor csak jól értettem hogy azt kérdezte van-e törölközőm. Csak jó volt egy hétig japánul tanulnom. Na de én azt mondtam hogy van. Akkor mégse érte meg. Azért köszi. Nyilván ezt az egy dolgot kommunikáltuk félre…
Ágy, egyedül vagyok. Fekvés. Na az volt csak a para, hogy nem aludtam már vagy 30 órája, de még csak délután 3 van. Ha most lefekszem azt a holnapom bánja. Nyomtam már ilyet amcsiban, sosem volt még jetlag-em, azt se tudtam mit jelenet évekig, szóval megoldjuk este 11-ig. Nem sikerült. 7-kor már kidőltem. És aludtam is egyhuzamban 27 órát! Szombatot ezen a héten kihagytam.
