Japánba érkezésem és a kultúrsokk után az eredeti tervem az volt, adok magamnak 3-4 napot, hogy hosszászokjak a klímához és csak utána látogatok el a dojoba. Magyarul jószokásomhoz híven halogattam az egészet, merthát be voltam szarva rendesen. Miután sikeresen földet értem és aludtam egy teljese napig, szembenéztem a félelmeimmel, rájöttem tök fölösleges halogatnom a dolgot. Mindegy, hogy holnap vagy 2 két múlva megyek először, mindig lesz először. Vasárnap bepakoltam a gúnyámat, és irány a dojo.

Nyilván eltévedtem, de belekalkuláltam. A hely megvolt, de valahogy nem tűnt olyan menőnek. Kicsi épület, kicsi bejárattal, kicsi táblácskával. Semmi extra. Igazából nem tudom mire számítottam, de nem erre. Azért a biztonság kedvéért körbejártam a tömböt párszor, tuti jó helyre menjek be. Az ablakon keresztül láttam pár fehér hacukába öltözött figurát akik izegtek mozogtak. Kés nem volt a kezükben, szóval tuti nem szakácsok, viszont botokkal és kardokkal hadonásztak. Ez az a hely, nincs mese, be kell menni. Biztos ami tuti, körbejártam még vagy kétszer a helyet. Nem mertem bemenni, na. Azt se tudtam beszél-e valaki egyáltalan angolul. Mit mondok, minek jöttem. Jó nyilván ha felveszem szép ruhámat rá fognak jönni, nem babot árulok, de mégis. Nagy levegő. Beléptem.

Cipő le, és apró léptekkel beljebb jutottam a házikóba. Meg is lett a nagy terem, szépen tatamikkal ahogy azt kell. Nem messze tőle ült egy srác aki pálcákkal eszegetett. Na az amatőr, edzés előtt eszik. Mekkora béna, tuti kezdő. Megnyugodtam, hogy nem én vagyok a legbénább a környéken. Mázlimra nem japán volt, így angolul nyitottam. A srác kedvesen üdvözölt, én pár szóban összefoglaltam, hogy jönnék ide dobálódzni ha lehet, tud-e segíteni. Elmagyarázta mi merre, hány óra van egy héten, adott egy japán szórólapot, mennyi az annyi, és most a sensei nincs itt, de jöjjek nyugudtan, majd ha jön akkor fizetek és a többi. Azért finoman megjegyezte, legközelebb azért szóljak ha jönnek, mert hát mégiscsak, így kéretlenül nem illik. Én is finomat jeleztem, hogy írtam emailt, de senki rá se b..tt, de én jönni akartam. Itt vagyok. Pont kezdődött az edzés, átöltöztem. Életemben nem voltam még ilyen ideges edzés előtt. De lehet, hogy máskor sem. Azt se tudom hova álljak, mivan ha nekem szólnak, hogy azt ne, azt viszont úgy. Gondoltam abból nagy baj nem lehet ha sokat hajlongok, úgyhogy az lett a stratégiám.

Ráléptem a tatamira, és nekiálltam bológatni mint egy jógyerek. Egy csaj és egy pasi már éppen melegített. A vicc az egészben, hogy eddig három emberrel találkoztam, egyik se volt a japán. A csajról kiderült, hogy alaszkai, a pasiról pedig hogy finn. Akivel először találkoztam pedig brit. Ennyit arról hogy senki nem érti mit akarok. Aztán persze megjelent pár japán is. Köszöntem, de nem úgy tűnt mint akiket nagyon zavarná a jelenlétem. Elkezdtek felsorakozni, beültem én is a sorba. Itt már megkaptam az első beszólást, hogy ne oda hanem amoda, mert itt ez meg az megy. Kösz, örülök, hogy levegőt nem felejtek el venni. Csönd. Nyugi. Azátn becsoszog a brit gyerek aki 5 perce még az ebédjét nyammogta. És letérdel elénk. Hmmm. Szóval te tanítasz? Hmmm. Akkor mégse annyira amatőr a srác. Hát nem, ő egy ‘deshi’. Egy bentlakó diák. Ilyenből nem sok van a világon. Európaiból meg pláne. Ez igencsak kiváltságos pozíciót jelent, ugyanis őt a ‘Shihan’ (az aikido jelenlegi vezetője) közvetlen diákjának tekinti. Ez kábé azzal jár, hogy a srác az aikidónak szentelte az életét. Nem annyira durván mint egy szerzetes, de mást nem nagyon csinál mint edz és a dojo ügyeit intézi. Ja és nyilván japánul tartotta az edzást annyira amatőr.

Már a bemelegítésnél elvesztettem a fonalat. Próbáltam követni, de egy ritmussal mindig le voltam maradva. Helyzetem az edzés alatt sem sokat javult. De becsülettel végicsináltam az órát és rettentően büszke voltam magamra. Azért az sokat segített, hogy néha angolul is elmagyarázta mi a franc folyik itt, és azért az is, hogy csak nyomom már ezt az aikidót lassan 8 éve. Báááár, ezt páran nem mindíg hitték el. És most jöjjön egy rövidke háttérsztori, csak hogy világos legyen mi okoz nekem némi problémát és lelki traumat így két hét után. Az aikido alapvetően nem egy régi harcművészet csak a gyökerei nyúlnak viszza évszázadokra. Az alapítót (Uesiba Morihei) az egyik legnagyobb harcművésznek tartják. Aki bármiféle küzdősportot űz, hallott róla. Nem csak a technikák miatt hanem az aikido mögött lévő spirituális gondolatok miatt is. No, neki volt par deshi-je akik vele együtt tanultak. Ő is csak tanulta, pontosabban próbálgatta mi műküdik, mi nem. Ő több, mást küzdősportból (judo, kendo, Daito-rju stb), rossz szóval, alakította ki az aikidót. A trükk csak az, hogy néhány diákja fogta magát és az évek alatt hozátett vagy elvett pár dolgot, és nagyjából új stílusirányzatokat hozott létre. Az aikidonak alapvetően 3 fő irányzata van. Van több is de azok nagyon ősi irányzatok. A tradicionális stílust (aikikai) ismerik többen, ez áll legközelebb ahhoz amit az alapító kitalált és ez maradt meg Európában is. A Kobayashi aikido egy másik és Shodokan aikido pedig a harmadik. Ezt tanulom én. Legalábbis most. És nem Shotokan, mert az karate. Ezeket mind azok a diákok fejlesztették ki akik közvetlenül az alapítótól tanultak. A Shodokan aikidót egy Kenji Tomiki nevű fazon találta ki. Őt az aikidó gyakorlati alkalmazása érdekelte. Hogyan lehet lemérni a technikák hatékonyságát. A mai napig a tradicionális aikidoban nincs küzdelem. Csak formagyakorlatok vannak. Azt nem mondja senki, hogy semmire nem jó, csakhát inkább olyan mint egy szép tánc. Nehéz, hatásos, de csak szép. Na, Tomiki sensei elkezdett agyalni és megalkotott egy olyan stílust amiben lehet biztonságosan küzdeni. Ezért hívják a Shodokan aikidót  egyesek ‘sport’ aikidónak. Vannak versenyek meg minden. Ezt nyilván a ‘ős aikidosok’ nem nézik jó szemmel és csak legyintenek. Ez persze fordítva is igaz. Mi rájuk legyintünk. No, és itt jön az én gondom. Volt ugyanis egy ausztrál fickó, aki Tomiki senseinek volt a deshi-je, csakhogy ő hamarabb lelépett minthogy véglegesen meg lett volna alkotva és elvitte az addig összegyűlt tudást Európába, pontosabban Nagy Britanniába és Írországba. Félkész receptet vitt magával. Az aikidon utána még évekig agyalt rajta Tomiki sensei. És itt jön a törés. Amit ugyanis eddig én tanultam az a régi Tomiki aikido volt. Amit meg most tanulok az a Shodokan aikido amit Tomiki a halálos ágyán meghagyott. Ez azt eredményezi, hogy kb 80%-ban megegyezik a dolog, csak az a maradék 20%-kal van gond. Azokat most tanulom, plusz van egy rakat olyan dolog amit máshogy tanultam. Na azt most emígy kell tanulnom. Kb olyan mint egy nyelv különböző dialektusait tanulni anélkül hogy folyékonyan tudnám az alap nyelvet. Az egésze egy katyvasz lesz. És 8 évnyi begyakorolt mozgást elég nehéz átírni. Néha csak apró dolgokról van szó. De az aikidóban vannak olyan apró dolgok amitől megváltoztik az egész technika. Egyensúly, merre hova kell lépni, mi miért van. Ezek apró eltérések, de nem egyszerű újratanulnom. De a legnagyobb gondom jelenleg az, hogy ha visszamegyek Londonba, akkor én mit tanulok? És mit fogok tanítani? Azt amit megtanultam itt? Az nem fog tetszeni a londoni sensei-emnek. Ő az elöző rendszerben mozog 40 éve. Amivel nincs baj, viszont akkor én mit kezdek az itteni tudásommal? Nyilván nem kidobott idő és energia, több mintha semmit se csinálnék, de mégis. Van ugyan Shodokan aikido Londonban, de akkor most igazoljak át? Na ezek egy kicsit gyötörnek, de majd elmúlik. Vagy 20 év múlv alapítok egy újabb irányzatot…

Nade vissza az edzésekhez. Az óra után találkoztam egy másik dechi-vel, aki már japán, és beszél is egy kicsit angolul. Ő Sakai sensei. Konkrétan ő lett a helyi mentorom. Ő a legközelebbi tanítványa Nariyama senseinek, aki a dojo, és a Shodokan aikido feje és közvetlen tanítványa Tomiki senseinek, sőt ő is részt vett a a mai Shodokan akikdo kialakításásban. Amúgy Sakai sensei még csak 25 éve tanulja és tanitja az aikidót. Kicsivel idősebb mint én. Az első két nap csak velem foglalkozott. Magyarul engem szopatott. Kiváncsi volt mit tudok. vagyis inkább mit nem. De hálás vagyok a figyelméért, mert ő magyarázott el mindent. De olyan részletesen, hogy még azt is megmutatta hogyan tekergessem a lábam ujjait a bemelegítés alatt. Egy hét alatt fel is hozott olyan szintre hogy már nem néznek rám mint egy idótára aki csak úgy betévedt az utcáról. Hát, van mit tanulnom. Jó, az sejtettem hogy nem vagyok egy guru, de hogy ennyi mindent nem tudok, az ledöbbentett. Olyan alapvető hiányosságaim vannak amit nem is értek. Az első hét alatt végig frusztált voltam, mert úgy éreztem, hogy egyre kevesebbet tudok. Még az is eszembe jutott hogy visszaadom a fekete övemet. Így két hét után azért már úgy érzem sikerült felvennem a ritmus és nem vagyok totál ideg az órák alatt. Nagyjából értem miról van szó. A technikák felének a neveit eddig is tudtam japánul, a maradékot meg gyorsan tanulom, így azokat megértem, meg azért el is mutogatják, amiből lejön hogy nem levest főzük, hanem egymás csuklóját fogjuk tekergetni. De az itteni akidokak nem kispályások. Teljesen más ligában játszanak mint amit én megszoktam. Kb úgy érzem magam mint az az afrikai úszó az olimpián aki először látott 50 méteres medencét. Ok, úsztam már, nade ez kurva nagy medence. De ettől jó, ezért jöttem. Nyilván nagy arccal jöttem, és nem gondoltam, hogy már az első héten így kileszek fizikailak. Reggel 5.30kor kelek, hogy beérjek a reggel 7kor kezdődő edzésre. Néha van még napközben is egy, és persze minden este. Én meg persze mindegyikre elmegyek. Ha el nem alszom, vagy ha tudok járni. Nem vicc, az első hét után fájt lépnem. És nem is igazán tudtam, hogy hol. Azért annak örülök, hogy nem terveztem hülyére magamat mindenféle programokkal, mert kábé arra van időm napi 4-5 óra edzés után, hogy egyek, aludjak és egy kicsit városnézzek. Ugyanis az edzések után bent lehet maradni, és lehet másokkal simán gyakorolni. Én meg persze bent maradok és Sakai sensei magánba tanít. Szóva nem panaszkodom. Nyomják le a torkomon a tudást. Itt egy héten többet edzek mint Londonban 1.5-2 hónap alatt. Ami elég intenzívnek számít. Plusz ezek tényleg nem szaroznak. Ez nem egy tánci tánci aikido. Ők rendesen versenyre gyúrnak, és ha ők eldobank akkor azt komolyan is gondolják. Volt egy este, hogy betotyogott egy 70 körül fazon. Bóklászott. Motyogott is valamit. Aztán felvette a hacukát és átment terminátorba. Úgy földhöz baszott, úgy éreztem mintha 5 emeletet zuhantam volna. És ha még ez nem lett volna elég, rámdobott egy tankot is ráadáskánt. Az gyanús volt, hogy szürke az öve. Olyan színű öv ugyanis nincs az aikidóban. Aztán kiderült az igazság. Az azért szürke mert erdetileg fekete volt, csak annyit használta, hogy konkrétan lekopott a felső fekete réteg és maradt az anyag színe.

Minden diákra igaz, hogy hihhhetetlenül gyors. Itt már a kék és barna övesek is veszélyesek. 160 centis, 50 kilós figurák és mint a rongyot úgy dobálnak. Olyan erejük van hogy beszarok. És el se fáradnak. Rólam egy óra után patakokba folyik a víz, rajtuk még csak egy izzadságcsepp sincs. Hát ebből is látszik hogy kurvára rosszul használom az energiámat. Lótok futok, erölködök, ahelyett hogy aikidóznék. Fölöslegesen mozgatom a 80 kilómat. Ja, ez 40 év tapasztalat. Vagy több.

Egyik nap, még az első egy két napok közül, korábban érkeztem, és láttam, egy szintén 70 körüli fazon tesz vesz a dojo körül. Pakolgatja a röpcédulákat, igazgatja az esernyőket. Biztos ő a gondnok. Aztán később bemutattak neki. Nyilván, ő volt Nariyama Shihan, a dojo vezetője. Az a bizonyos Shihan. Az hagyján hogy 9 danos Shodokan aikidós, emellett a tradicionális aikidoban is megszerezte a 6-ik dant, plusz judoban is 4 danos. Ez nem mond sokat annak aki nem tudja mi a ‘dan’, de aki má rmegszerez 4-5 dant egy küzdősportban azzal már nem érdemes kötekedni. Szóval ha valaki ért hozzá, akkor ez a pali tutira. Konkrétan, nincs nála jobb aikidoka a Földön. Igazából összetehetem a két kezem, hogy ilyen emberektől tanulhatok. Néha nem is értem mit keresek itt. És rohadtul segítőkészek. Türelmesek, mosolyognak, viccelődnek. Mármint gondolom viccelődnek, én nem értem miket mondanak, de nevetnek az emberek. Ha én nem tenném bele a saját parámat, hogy nem tudok semmit, akkor észrevenném mennyire akarnak tanítani és tényleg azon vannak hogy tanuljak. Úgyhogy megbecsülöm az itt töltött időt, és tanulok amennyit lehet. Legalábbis remélem. És figyelemmel is követnek, mert az egyik nap megkérdezte Sakai sensi, hogy miért nem jöttem a reggeli órára. Nincs itt lógás. Ha itt vagy nyomassad.

Péntek este egy új-zélandi pali elhívott sörözni. Miért is ne, ismerkedjünk. Elvitt egy kocsmába, ahova azóta jár amiót itt él és aikidózik. Ez 30 éve volt. A csapos még mindig ugyanaz. A vendégek is hozzáteszem. Eldumálgattunk és irdatlanul berúgtunk. Legalábbis is. Már a harmadik japán feleségét fogyasztja, és van mindtől egy-egy gyerek. Abból kettő vele aikidózik. Szép kevert gyerköcök. Ő mesélt pár érdekes sztorit, pl hogy milyen fegyelem megy itt a dojoban, mégha nem is tűnik fel. Ő több mint 30 éve ismeri a Shihant, már 30 évesen kezdett el nála tanulni. Aztán jött valammi probláma, és el kellett hagynia az orszégot. Aztán pár év múlva visszajött, és folytatni akarta az edzést. Ezt nyilván a Shihan nem nézte jó szemmel, ezért 1 éven keresztül csak reggel és szerda este edzhetett, plusz a fekete övét is vissza kellett adni. Egy év után a Shihan visszaadta a fekete övét és megengedte neki, hogy bármikor mehet az edzésekre. Mostmár kiérdemelted, hogy hord a fekete övet. Milyen rendes. Nem szeretnék összeveszni vele. Lehet bezár a klotyóba egy hónapra ha kések 1 percet. Viszont addíg múlattuk az időd hogy taxiznom kellett, ami csak azért volt vicces, mert én részeg voltam, a sofőr meg ugye nem beszélt angolul, de sikeresen alkamaztam az aikido űran szerzett tudásomat. Nyilván nem levertem, csak navigáltam neki, hogy jobbra, balra, előre. Ezeket már tudom japánul. A mondat többi részét pedig végighalandzsáztam.

Amúgy a többi aikidoka is rendes velem. Többnyire nem beszélnek angolul, ami meglepő, így nekem kellett pár alap mondatot megtanulnom, hogy jobban menjen az edzés, de legalább már tudok vagy 30 szót japánul. Jókat hajlongunk, mosolygunk, meg csavargatjuk egymás végtagjait. Igazán baráti légkör. Nekem már sikerült párszot fejbevágnom egy 80 év körüli fickót egy fakarddal. Szerintem ő volt rossz helyen. Ő mondta hogy egyenesen lefelé suhintsak. De az is lehet, azt mondta majd ő suhint le, én meg ne. Igen, ez a baj ha csak szavakat ismerek fel, mert nem tudom hogy azt nekem kell csinálni, vagy másnak. A törött csuklómmal is rendesek, figyelnek rá. Mondjuk nem nehéz észrevenni. 4 méternyi piros szalag van rátekerve. Nem is hajlítják 90 foknál jobban. Alapból nekem a 30 fok se megy. Ha nem számolom a bedagadt bokámat, a bőr nélküli talpaimat, az enyhén törött lábujjamat, a törött csuklómat, a lila alkaromat és a véres térdeimet, akkor egész jól bírom kiképzést. És még csak két hét telt el. Amint visszatértem Londonba, befekszek egy klinikára és kérek egy teljes generált. Rakjatok rendbe. Aztán pihizek 6 hónapot.

A lényeg hogy élvezem, simán el tudnék így tölteni pár évet ha fent tudnám magam tartani itt Japánban. És kezdek is belejönni. Olyannyira, hogy be is neveztem a 42. Kansai regionális bajnokságra. December 3-án reszkessetek aprónépek. Jön a szőrös európai. Nézni is fognak. Meg én is. Mint az az úszó gyerek az olimpián…