Elérkezett a nagy nap, amire mondjuk előre nem készültem, de ha már eljött, hát legyen. A dojoban addíg rágták a fülemet, hogy beneveztem a 42-ik Kansai Aikido bajnokságra. Ez egy országos bajnokság. Nincs előválogatás, de nyilván mindenki tisztában van a képességeivel, így azért van egy szórás, kik vesznek rajta részt. Alapból eszembe se volt részt venni, de ha már itt vagyok miért is ne. Az aikido alapból nem egy olyan harcművészet ami lehetővé teszi a versenyzést, de volt ez az okos Tomiki sensei, akiről már írtam, aki kidolgozott egy rendszert, hogy össze lehessen mérni az aikidokák tudását. Alapből három kategóriában lehetett nevezni. Az egyik az ’embu’, ahol szabadon választott technikákat kell bemutatni a lehető legtökéletesebben. Itt nincs harc. Itt a technika nehézségét és annak bemutatását értékelik. A másik a ‘randori’, amit én csak darálónak hívok. Na itt megy egymás tépése, csavargatása és dobálgatása. Ebben én nem indultam. Teljesen felesleges lett volna olyan egyedekkel összemérni a tudásomat akik konrétan erre gyúrnak évek óta, én meg igazából 3 hete találkoztam vele, legalábbis versenyszinten. Itt ugyanúgy mint a judoban pontozásra megy a mecss, és akár negyed ponttal is lehet már nyerni. Aki eléri az 1-1.5 pontot az már kurvamenő. Na én itt tuti kikaptam volna 10-0-ra. És lesérülni se szerettem volna, ezért hagytam ezt a profikra. A harmadik, az egy csoportmérkőzés ahol a másik kettő egyfajta egyvelege van. 2 embu és 3 randori kör, aki ebből 3-at nyer az jut tovább. Itt is indultam, pontosabban beraktak egy csapatba, de szigorúan az embu részben. Az érdekes az hogy nincs pl súly- vagy életkorkategória. Csak annyi hogy fekete öv felett és alatt, valamint 16 év alatt és fölött. Így a randoriban simán előfordulhat hogy egy 90 kilos 3 danos figura küzd meg egy 40 kilos ‘éppencsakmegszerezteafeketeővet’ arccal. Nyilván nem kérdés ki fog győzni… A randoriban azért még van női-férfi kategória is. Legalább ennyi.

Volt kb 3 hetem nekem és a páromnak, mert ugye egyedül nehéz bemutatni a technikákat, hogy felkészüljünk a versenyre. Az nincs megszabva, hogy mit kell előadni, csak annyi, hogy max 1 percünk van mindenre. Kifutunk az időből, az egyből bukta. Mi úgy döntöttünk 10 technika elég lesz és azok közül is nagyrésze inkább közepes nehézségű, 2-3 ami nehezebb. Inkább legyen könnyebb de szép, mint nehéz és fos. Elég szépen fejlődtünk, átnéztünk minden mozgást aprólékosan. Amúgy egy brit gyerekkel hozott össze a sors, valószínű a könnyebb kommunikáció miatt. Amit lehetett megtettünk, én elégedett voltam azzal amit összehoztunk.

A verseny reggelén már fájt a fejem és a hányinger kerülgetett. De legalább sikerült időben megtalálnom a verseny helyszínét. Hát, voltunk egy páran. Ha saccolnom kéne akkor úgy 180-200 mindenféle korú és képességű aikidos várakozott a regisztrációnál. Szerencsére találtam egy ismerős arcot aki segített megtalálni a nevemet a listán. Ő rögtön tolmácsolta, hogy nem igazán fizettem be a nevezési díjat. Megkönnyebbültem. Mégse kell hülyét csinálni magamból, megúsztam ezt az egész baromságok. Sajnos lehetett még utólag is fizetni. Visszatért a hányingerem azon nyomban.

Átöltözés, majd a helyszín megtekintés, ahol minden bizonnyal még reggel 9 előtt elájulok. Kurva ideges voltam. Dolgozott az adrenalin, vagy a reggeli kávé, nem tudom. Sikerült kiderítenem melyik csoportba tettek be a szervezők, mert ennyi embert egyenként lehetetlen lenne megnézni, így egyszerre 3 mérkőzés zajlott, legalábbis a selejtezőben. Az elődöntők és a nagy finálé már külön volt, nyilván arra mindenki kíváncsi volt. Meglett a csoport, a párom is szerencsére, és vártuk hogy 9.30 legyen. Alap szabály, hogy a verseny napján már nem változtatgatunk, és nem kérdezünk hülyeségeket. Nekem az utóbbi sikerült megcáfolnom, ugyanis fingggom nem volt, hova kell majd állnom, mikor merre bológatni és a többi. Nyilván mondják, csak figyelni kell, de könnyű annak aki beszél japánul. Így maradt az a rafinált taktikám, hogy majd ellesem az előttünk harcolóktól és megjegyzem. Ebben a stratégiában csak az volt a bibi, hogy konkrétan mi voltunk az elsők. Sebaj, 9.31-re én már ki is esek, nem kell tovább izgulnom. Intettek, hogy miénk a pálya, a főbíró, aki egyébként a sensei-m a dojoban, mosolyogva rámutatott egy vonalra, hogy oda álljak, majd jelezte, arra nézzek. Eddig ok. Meghajlás, mégegy, meg mégyegy és ‘hajime’. Megkezdődött életem első versenye. Itt más nincs check, végig kell nyomni. 1 perc. Ennyit kell túlélnem, és a lehető legjobb formámat nyújtanom.

Egy perc nem hosszú idő, szerencsére eltelt, és abszolút sikerült fókuszálnunk arra amit csinálunk. Mindent megtettünk amit csak lehetett és utólag is elégedettek voltunk. Megvolt a 10 technika, vissza a kiinduló vonalra. bólogatás, majd eredményhirdetés. Itt nem pontozásra megy a dolog hanem egyszerre két bemutató zajlik és amelyik szebb az nyer. Egyenes kiesés. Aki nyer az továbbjut. Nincs szarakodás. Haladjunk. Lényegében egy másik párral “küzdöttünk” mégha nem is úgy nézett ki. Megvolt a döntés, én meg már mentem is a fenébe. Erre jön oda a párom gratulálni, szép volt, továbbjutottunk. Mivan? Hát az kurvajó! És akkor most mi jön? Mert kb nekem az volt a fejemben hogy fellépek a tatamira, gurulok meg dobok párat aztán megyek átöltözni meg kávézgatni. Nem úsztam meg ilyen könnyen. Ebben a csoportban mindenki lenyomja a magáét aztán jön a következő forduló. És a végén majd valaki nyer. Gyorsan összeszedtem ami még maradt belőlem, és fejben készültem a következő fordulóra. El is jött. Az, hogy kivel kerülünk össze, milyen szintű a tudása az tényleg véletlen. Ami lehet, hogy nem fair, de ha valaki bajnok akar lenni akkor mindenkit le kell győzni.

Eljött a következő forduló, újabb 1 perc, lenyomtuk a számunkat szépen ahogy kell, aztán jöhet az eredményhírdetés. Na itt már mehettem a fenébe, nem jutottunk tovább. De szerintem mi maxra teljesítettünk. Nem rajtunk múlt. És ugye mivel itt nincs kor, tudás vagy teljesítmény besorolás, sikerült össekerülnünk egy volt világbajnok párossal. No comment. Nyilván esélyünk se volt. Ők 12, csak nehéz techinkát mutattak be 1 perc alatt. Az baromi más liga. Amúgy meg is nyerték a bajnokságot, szóval papírforma. De, ott voltunk és nem hagytuk magunkat. Egyáltalán nem voltam csalódott. Én már azt is sikernek éltem meg, hogy nem én lettem az első fehér aki a tatamira hány még a verseny előtt, így az, hogy egyszer továbbjutottunk, az maga volt a gyózelem!

Azért még nem volt teljesen vége a napomnak, mert hátra volt még a csapatmérkőzés. Rettentően bíztam abban, hogy a többiek kurvajók, így nem rajtam fog múlni a dolog. A mérközésig még volt pár órám, így volt időm másokat nézegetni. Az embunak van egy másik kategoriája, ami szintén csak prezentáció, de az már karddal megy. Láttam pár remek dolgot. Szó szerinte vágni lehetett a levegőt. Itt is indult a világbajnok páros, ezt is megnyerték. Jó, a csaj 4 danos, 20 éve aikidozik és még 40 sincs. Velük szembe bármi eredménynek számít. Amúgy érdekes volt mászkálni több száz aikidos között akik hol erre hol arra dőltek ha nem a tatamin repkedtek. Valaki eszegetett, valaki aludt. Hiába tűnik rövidnek az az egy perc, kiveszi rendesen az energiát, főleg ha még tovább is jutnak, többször kell ugyanazt lenyomni, akár több kategóriában is.

Ebéd után szintén mi voltunk az elsők. A csapatommal most találkoztam először, de ez nem is igazán fontos, mivel nem kell összeszoknunk, mindenki elműveli a magáét és kész. Az 5 meccsből itt is kettő embu, ahol szintén egy másik párral “szemben” kell nyerni, míg a másik háromban már konkrétan az ellenfelet kell lenyomni. Itt már kötött mit kell bemutatni, és sajna nekünk jutott a térdelő technikák, amiket rühellek, plusz szar is vagyok benne. De talán mindenki így van vele, ezért osztották rám ezt a kedves feladatot. Ne a legjobb emberek használjuk el erre a szarra, gondolhatta a sensei-m. Nem is nyertünk. Már csak abban bizhattam hogy a maradék 4 számból 3-at megnyernek a többiek és akkor továbbjutunk. Sajnos a bírok nem így gondolták, így nekem végleg végetért a verseny.

Csalodótt vagyok? Egyáltalán nem. Mindíg érdekelt, hogy vajon mi a francért éri meg egy sportolónak, hogy évekig dolgozik, széthajtja magát, aztán elhajít egy kavicsot, vagy pördül kettőt aztán vége is a versenynek. Ezért utazik több ezer kilométert, hogy egyszer vagy esetleg kétszer felelmeljen egy rúdon figyegő korongokat, aztán szevasz, mehetsz haza. Mi ebben a jó? Konkrétan én se tudom, de kurva jó érzés! Részt vettem egy országos japán versenyen, ahol rajtam kívül 4 fehér volt, eltöltöttem 3×1 percet a tatamin és rohadt jól éreztem magam. Semmit nem nyertem, senki nem vési a nevemet a falba, de mégis, számomra óriási élmény volt. És nyilván vérszemet is kaptam, mert már azt nézegetem mikor hol lesz európában verseny. Nyilván elmegyek! Pedig sosem voltam egy versengő típus. Kiskoromban judoztam, és néha versenyekre is jártam, de csak arra emlékszem hogy ülök anyám/apám ölében és sírok, hogy megint kikaptam. Egyértelmű volt hogy ez nem nekem való. És mégis. Valószínű azért, mert itt nem is igazán arról van szó hogy a másikat a földbe döngöljem, hanem itt igazán magunkkal harcolunk, de mégis egy verseny keretében. Jó, nyilván erről szól a talajtorna meg a lólengés vagy mi, de az nem érdekelt. És ez most nagyon megfogott. Lehet aikidózni és közben versenyezni is. Jófej ez a Tomiki sensei!

Ok, azt hozzáteszem ez csak az embura vonatkozik. A darálóban nem fogok részt venni. Ahhoz tényleg öreg vagyok, és tapasztalatom is nulla. Huszonéves arcok gyűrik egymást akik erre lettek kiképezve. És ez tényleg nem vicc. Az összes embu kategóriában a mi dojonk nyert. És nem csak a fődijat, hanem a második és harmadik helyezést is. A randoriban meg talán lett egy harmadik díjunk. Kik nyerték? Hát a főiskolások, akik erre gyúrnak. Itt az fősulikon komolyan veszik a sportolást, és vannak kifejezetten egyetemek ahol az aikido mint sport szerepel. Tanulnak mellette mást is, de napi két edzés, heti 5 nap. És csak a randorit tolják ezerrel. Pl nem szaroznak, hogy szép vagy jó-e. Megdöglik a másik vagy nem. És velük nem lehet felvenni a harcot. Ez az eredményen is meglátszik. Szerinem ezért nem fair hogy a csoportmeccseknél 2 embu és 3 randori van. Ugyanis 3-at tuti nyernek. És csak annyi kell. Szinte minden eredmény 3-2 lett nekik. És a randori tényleg vérre megy. Nyilván be kell tartani bizonyos szabályokat, de akkor is, nem egy vérző orrot láttam. Pl a döntőt is félbe kellett hagyni mert a srácnak nem állt el a vérzése. Erre volt 5 perce, hogy megoldja, de a szeme felszakadt, és az orra se állt túl jól. És az aikidoban nincs ütés, rúgás, lábsöprés vagy csípődobás. De így járunk ha arccal tompítjuk az esést. Megesik. Egy kifordult térd is volt. Mondjuk itt rettentően számít a súly és a magasság. Az egyik srác, akivel együtt edzek, egy 2méteres, 100 kilos izmos brit gyerek. Na most a pici japónak, nem sok esélye volt. Be is repült a bírok közé párszor. És a hírdetőtáblát is sikerült összehajtogatni a fejével. De szabályos volt, járt a pont. Viszont őt is le lehet győzni technikával. Le is győzték. Hipp hopp ott pattogott a gyerek, csak egy jó dobás kellett és már repült is a brit.

Pár szó a döntőröl. A meccs előtt eszembe jutott egy film amiben Jean Claude van Damme játszott (Véres sport) ahol a bíró jelezte, hogy készítsék elő a helyszínt a döntőre. Itt nem hajlították be a tatamikat, de érezni lehetett, na ez most kurvajó lesz. Az is volt. Randoriban 2×1.5perc a tiszta idő. De intésekkel, ápolással eltartott legalább 10 percig. 3 perc rengeteg. Főleg úgy hogy ez nem az első meccsük a napon, már este 5 óra van és a döntő ráadásul körmérközéses, azaz 2 meccset kell nyerni. Kivoltak mint a kutyák. Konkrétan az a srác nyert aki túlélte, mert a másodiknak kiment a térde, a harmadiknak meg talán mostanra már elállt a vérzése. És a slusszpoén, a nyertes gyerek pont úgy néz ki mint Jean Claud van Damme ellenfele a filmben, csak ő japán. De pont úgy nézett ki. Nem sok izmos, magas japán aikidós láttam. De külön magasat és izmosat se. Na ő nyert. És simán összekerülhettem volna vele az elején ha indulok. Na ezért nem indultam. Szerettem volna még használni a végtagjaimat míg itt vagyok és nem a könyökömmel írni a blogot.

Ami még nagyon szimpi volt, hogy hogyan kezelik a vereséget a japók. Boldogan. Mosolyognak, és tényleg szívből gratulálnak. Rohadtuk tisztelik egymást. Mindenki győzni akar, de nem mindegy hogy hogyan. Az egyetlen gyerek aki morgott, meg pofákat vágott az egy másik brit gyerek volt. De tényleg. Hosszan ecsetelgette a vereségét este, hogy mi merre miért nem. Arra kellett volna, nagyon fáradt volt, meg a macskája is nyűgös votl reggelé. Mindenre meg volt az oka. Szintén ő volt az, aki egy másik bajnokságon mindent megnyert, és mikor gratuláltam neki csak annyit mondott, hogy az nem volt igazi verseny, komolytalanuk voltak az ellenfelek. Hogy mondhat ilyet az ellenfeleiről? Nulla tisztelet.  Hát most megkapta az ellenfeleket. Itt semmit nem nyert. És a bokája se nézett ki túl szépen. Na ez a nagy különbség ki hogyan áll hozzá a dolgokhoz.

Nade, véget ért a verseny, lehetett inni menni. Meg nyilván vacsizni, de a pia volt a lényeg. Egy nagyon elfuserált német sörbár/japán sushi étterem keverékében voltunk. Ment a stramli zene és a japán csajok nagyon próbáltak német nagymellű szőkéknek kinézni. Hát, nem nagyon ment nekik… Ilyen helyre alapból nem mennék, de itt ez nagyon menőnek számít és hetekre előre kell asztalt foglalni. Angliában élek már éve, és láttam hogy isznak az angolok, de itt előre figyelmeztetett egy angol(!) hogy óvatosan. Itt ugyanis az a szokás, hogy magadnak sosem töltesz, csak másoknak, Na azt viszont mindig. Ugyanis bunkóság ha nem töltesz. Hozták nagy kancsókba a sört és valaki mindig öntött a poharamba. Amint ittam egy kicsit már jött is a következő. Úgy éreztem magam mint a rendőr meg a soha ki nem ürülő korsó a viccből. Mindig volt söröm. Mindíg. 2 óra alatt sikerült mindenkinek ölelgetős részegre innia magát, úgy, hogy a japánok nem egy ölelgetős népség. Még a kézfogás se nagyon megy nálunk. Az viszont plusz külön megtiszteltetés, ha a sensei önt a poharadba, aki szépen elücsörgött az asztalánál és jókat vihorászott. És mivel ő nem mozdult, abból az lett hogy állandó sor volt előtte. Persze nem várhatták el hogy a sensei a saját sörét öntse ki, ezért mindenki kezében volt egy kancsó, hogy legyen mit töltenie. Ott toporogtak 15-20 egy időben és várták a nedűt. De ugye közben is ittak, szóval egymásnak is töltögettek. Volt akinek kifogyott a literes kancsója mire sorra került volna. Hát, jókat röhögtem. Igazából az egész este arról szólt, hogy valakinek öntsünk piát. Nyilávn részt vettem ebben a mókában is és én is öntögettem nagy vigyorogva. A senseitől is kaptam egy megtisztelő sört. Azért megölelni nem volt merszem. Volt közben kaja is, de az tényleg csak azért volt hogy ne 1 óra alatt rúgjunk be hanem legyen az kettő is. A vacsi után aztán mindenki ment tovább inni. És még csak 9 óra volt. Csatlakoztam én is egy csapathoz és a végére már olyan részegek voltunk, hogy arról beszélgettünk melyik a leghosszabb magyar és japán szó. Tipikus. És én barom, még meg is próbáltam elmagyarázni mit jelent. Ők viszont vigyorogva figyeltek.

Éjfél körül feladtam és hazaindultam. Sosem tudom meg hogyan, de úgy tűnik hazaértem.