Hát itt nincs semmi. Mármint van valami, csak nem sok. Pontosabban sok minden van, de ha az ugyanolyan dolgokat egyszer számolom akkor kb 4 dolgot láttam a sivatagban. Homok, út, autó, szemét. Mást nem. Kb ugyanannyira örültem, hogy megvan végre a biztosításom, mint amennyire féltem beülni a több mint 2 tonnás 230 lóerős Hummer-ba. De baszki ha már itt vagyok nem hagyom ki mint anno, mikor befostam a Dodge Challanger látványától Los Angelesben. Nem, meg kell tenni! Meg is tettem. Szépen kivezettem a mélygarázsból és tettem néhány biztonsági kört a ház körül csakhogy érezzem egy kicsit a járgányt. Látva, hogy egy kóbór macskát se lapítottam ki, beletapostam. Volna.

Pár szót az itteni közlekedésről. Egyetlen szabályt kell csak betartani. Mint ahogy az életben, itt is az erősebb bika ba…k. Akinek nagyobb, erősebb járgánya van, azé az elsőbbség. Ennyi. Vannak táblák, de azok csak homokfogók. Jobbkézszabály itt nincs. Aki erőszakos az nyer. A Ferrari tulajok nagy szarban vannak, mert konkrétan olyan laposak, hogy azt az itteni autókból nem is lehet látni őket. Ott pöfögnek az út szélén. Körforgalom az a halál. Csak szembe nem mennek, de amúgy minden más irányba igen. Index az minek, úgyis látod ha bejön eléd valaki, vagy ha elkanyarodik. Akkor minek külön jelezni azzal kis lámpával? Szerintem itt csak a külföldiek indexelnek. Sebességkorlátózó táblák szintén csak a javasolt sebességet mutatják. És mindenki telefonál, cigizik vezetés közben. Mivel Ramadan van, ezért csak este nyomják ez a kombót. És az út mentén kivilágítatlanul állnak az autók várva a vontatót. A kedvencem a parkolás. Ahol beton van ott megállnak, néha ott is ahol nincs. Kiszállnak és odébbállnak. Majd a többiek megoldják valahogy. Konkrétan láttam parkoló autók a körforgalom szélén. A dudálás az nyilván alapreflex. Ja és a fekvőrendőrök. Na abból mindenhol van pár. És az a szemét, hogy egyáltalán nem jelzik. Semmivel. Mégcsak nem is festenek rá fehér csíkokat. És bárhol megjelenhetnek. Egybe én is belfutottam úgy 50-nel. Azon kívül hogy káromkodtam egy nagyot más bajom nem lett. Kicsit azért pattogtam is. Vezettem már pár autót, de ilyen dögöt még nem. Egyrész kilátok belőle rendesen, jó nagyok a tükrei, és minden görönyön úgy átmegy mintha csak gombákat pattingatnék a talpammal.

Mivel kb két nap állt rendelkezésemre, hogy feltépjem az aszfaltot, úgy döntöttem, az egyik napot Kuwait City feltérképezésére fordítom. Eddig nem sokat láttam belőle, úgyhogy kiszemeltem néhány érdekesebb helyszínt, pár múzeumot meg egy két parti sétányt. A kocsiban hűs 20 fok volt miközben kint döngetett a 48. Ebből kifolyólag a kint tartózkodásom limitált volt. Vizet se ihattam, max sunyiban lebukva a kocsi ülései mögé, nem akartam kockáztani, ugyanis nem szívesen töltöttem volna böriben a napjaimat. Itt az jár ha elkapnak. Plusz ingyen fodrász, ugyanis leborotválják a bűnös fejét. A kb 500 fontos bírság már csak amolyan ráadás.

5 és fél perc kint tartózkodás után már láttam, jó ötlet volt néhány váltópoló bekészítése. Patakogban folyt rólam a víz. Az izzadásnál csak a meleget útálom jobban. Még jó, hogy ez a kettő egyszerre jelenik míg, így egyben letudom a morgolódás és a kényelmetlen érzést. Az világos volt, itt nem fogok sokat sétálgatni. Mondjuk rajtam és a kóbór macsekokon kívül senki volt a szabadban. Max pár hasonló értelmes kínai túrista. Látszott rajtuk, ők sem értik mi történik ebben a városban. Maradt a légkondis múzeum. A honlap szerint minden nap nyitva van, szép dolgokkal megpakolva. Ez a valóságban persze kicsit máshogy volt. Szerintem még csak most építették. Egyszerűen nem értettem hol készítették a honlapra a képeket, mert hogy azok nem tükrözték a valóságot az tuti. Amúgy az már feltűnt, itt nagyon szeretnek építkezni, de valahogy semmi nem készül el. Mindenhol megy a munka, de sosem fejezik be. Itt az építőiparban garantált a meló. Kinéztem egy másik múzeum szerű épületet, szép arab motívumokkal, de ott is csak a parkolóig jutottam. Amit szintén építettek még. Ház sehol. Be kellet látnom, ebből nem lesz kultúrprogram, így maradt az autókázós városnézés. Azért ügyesen megoldottam hogy eltévedjek, vagyis igazából azt nem tudtam belőni hol vagyok. Ami kb ugyanaz más szavakkal megfogalmazva. Leszarom. Leraktam az autót egy parkólónak látszó helyen, és mivel már lemenőben volt a nap, hamarosan ehettem ihattam. Volna, ha nem hagyom a vizet és a pénzemet az autóban. Nyomta a zsebemet, na. De meglett a piac amit már régóta szerettem volna meglátogatni. Kopogó szemekkel átvágtattam egy 5 sávos úton papucsban, ahogy kell. Csak követtem a többi öngyilkoshajlamú indiait. Legutóbb amikor a piacon jártam, kb hajnal 1 lehetett, nagyjából senki nem volt. Most viszont dugig volt. Az összes étterem jellegű kajálda dugig családokkal. Asztalok rogyásig kajákkal, piákkal. Volt egy park, ahol ha nem volt legalább 500 ember akkor egy sem. A felszolgálók pedig rohangáltak összevissza. Csodás látvány. De valami nagyon fura volt. Először nem értettem, de miután harmadszorra is végigjártam a piacot, feltűnt. Senki nem evett! hehe, még nem ment le a nap, nincs zabalás. Hát a hideg kirázott. Ott ült több száz ember, korgó gyomorral és nem ehettek addig amíg meg nem szólalt az ima. De kurva rafináltak. Előre kirendelték a kaját, hogy amint lehet tömni az arcot, ne kelljen várni a rendeléssel. Tiszta kínzás. Mint amikor a kutyák elé kiteszik a kaját és addig nem ehet míg a gazdi nem mondja hogy hajrá. Ugyanaz ment itt is. Folyt a nyála mindenkinek, a kölkök pöckölgették az olivabogyót, apukák meg csapkodták a kezüket. Várták a gazdit, hogy rázendítsen. Na erre kíváncsi vagyok. Leültem egy padra a bagzó macskák mellé és vártam, hogy megtörtönjén a csoda. Amint lement a nap, megszólalt az ima és mindenki beindult mint egy félőrült. A gyerekek végre benyomhatták a bogyókat, a nők elkezdtek enni, a férfiak meg felálltak és elrohantak cigizni miközben a szájukból lógott egy marhanyelv vagy valami hasonló finomság. Még ezt benyomom az ima előtt. Gondolhatták. 13 másodperc alatt elszívtak 3 szál cigit, aztán irány hajlongani. De okosak, mert nem esznek sokat, különben összehánynák egymást.  Látni azt a tömeget ahogy egyszerre megindul, félelmetes. Rég szórakoztam ilyen jót! Mivel se pénzem se piám nem volt, jobbnak láttam tovább állni. És akkor megtörtént az amire életem végéig emlékezni fogok. Ott ücsörögtem a padon, és látom, hogy egy arab srác közeledik felém. Gondoltam jön leül mellém régyújtani. Ahogy közeledett látom nagyon néz. Hirtelen beugrott, lehet nincs rajtam gatya és jön szólni, hogy azért ezt mégse már. De nyilván volt rajtam gatya… Így maradt az, hogy tuti csak ismerkedni akart. Salem. Salem mondtam én is. És ekkor átnyújtott egy pohár üdítőt és egy kis tál datolyát. Ramadan Kareem. Neked is barátom. Hozott nekem enni, anélkül, hogy kértem volna. És visszaült a családjához. Ott ültem és nem értettem mi ez az egész. Dél óta nem ettem, nicsn pénzem, majd megdöglök olyan szomjas vagyok és ez a figura feláll és hoz enni és inni. Lehet, hogy ott ahogy kóvályogtam a pizsamagatyámban, csurom vizesen, látta rajtam, nagyon kilehetek már. És ellátott. Szerencsére sosem voltam rászorulva semmire. De most mikor pont jól esett volna, valaki megérezte. Nem tudom és nem is lehet leírni amit éreztem.  Komolyan, ennyire még nem hatódtam meg életemben. Háttérben szólt az ima, mindenki evett ivott, együtt volt a családjával. Semmit nem tudok a vallásukról, de ott mintha egy picit megértettem volna. Nem is a tudatommal, hanem valahol legbelül. Vagyis inkább megéríntett.

Elücsörögtem még ott egy picit, de aztén jobbnak láttam továbbállni, mert a macskák már nagyon kerülgettek. Tettem még pár kört a piacon és elbámészkodtam. A boltosok is ücsörögtek a földön, vagy éppen ahol tudtak, és eszegettek. Szépen békében. Én visszamentem az autóhoz, és tudomásul vettem, Kuwait tényleg biztonságos város, mivel a kocsi központi zárja nem működött és mind az 5 ajtó nyitva volt. A vizem és a pénzem is megvolt hiánytalanul. Felhívtam a brazil kollegámat, hogy vigyek-e neki valamit enni vagy elmegyünk valahova vacsizni. Ebből az lett hogy rendeltünk kaját és megnéztünk egy filmet. Kuwaitról ismét nem sokat tudtam meg, de mindenképpen gazdagabban tértem haza.

Másnap viszont már tényleg várt a sivatag! Próbáltam korán indulni, de ebben a vársoban dél előtt egyszerűen nem lehet hamarabb felkelni. Így délután kettőkor sikerült is elindulnom. Beállítottam a GPS-t a legtávolabbi olajmezőre, jó közel a Saudi határhoz és nyomás. A városból elég lassan jutottam ki, de amint elhagytam a tömeget, végre lehetett hasítani. Kurva hosszú egyenes út a semmibe. Kb ez a látvány volt 100 kilométeren át. De én ezt szeretem. Homok mindenhol. Itt nem hó, hanem homokfúvástól kell tartani az utakon. Jobbra balra semmi. Néha feltűnt egy autó, de kb ennyi. Viszont rengeteg a szemét. Mindenhol. Műanyag palackok, kiégett autók, autógumik és néhány háztartási gép. Írtózatosan nagy kupleráj van ebben az országban! Itt tényleg csak kiviszik a sivatagba a szemetet aztán majd lesz vele valami. Láttam még pár tevefarmot és rengeteg sátrat, amiben elképzelni se tudom hogyan élnek emberek. Légkondi tuti nincs. Bár…

Az olajmezőkre nyilván nem mehettem be, de azért gondoltam hátha látok pár tornyot vagy akármit. Nem, nem láttam. Nem tudok arabul, de a nagy piros táblák és szögesdrótokkal elkerített épületek alapján összeraktam, merre mehetek és merre nem. Kuwaitban nem sok út van. Kb 4. Egy megy le délnek, onnan egy fel északnak, egy meg vissza Kuwait Citybe. Meg van egy így átlósan is. Néha láttam földutat, de azokra nem merészkedtem mert valahol olvastam, hogy itt ott még marad pár taposóakna, és ha lehet arra ne nagyon vezetgessünk. Hiába 2 tonna és 88 kg az összsúlyunk a járgánnyal, mégse vagyunk tank.

Csalódottan kiválasztottam a második utat és északnak vettem az irányt. Ahol tudtam megálltam, és elnéztem jó messzire. Kb mindenhol ugyanazt láttam, de valahogy mégis mást. Úgy 2 óra és 47 fekvőrendőr után eljutottam Kuwait közepébe. Itt se volt semmi. De az szép volt. Már csak egy úton nem jártam ebben az országban, de tényleg, így tovább hajtottam északnak az iraki határ fele. Ott elvileg van egy nemzeti park vagy mi, ahol Kuwait végre nem úgy néz ki mint az Alföld fű, fa és állat nélkül. Kurva lapos ez az ország. De ott vannak dűnék meg dombok. Meg is lett. De persze az is zárva volt. Itt minden zárva van. Késöbb tudtam meg hogy Őnagysága a sheik kitalálta, hogy az egy jó kis hely, meg kéne őrízni olyannak, ezért gyorsan elnevezte magáról és innentől kezdve az övé is lett. Senki se be se ki. Nagyszerű. Innen már tényleg csak kétfele mehettem. Vissza Kuwait City-be vagy irány tovább észak, Iraq felé. Láttam is egy táblát, hogy már csak 80 km. Kezdett ugyan sötétedni, de ugyan mi bajom lehet? Fél napja nem láttam embert. Se kocsit. Bár ezt nem tudom hogy jó vagy rossz dolog. Haladjunk. Úton útfélen láttam, hogy táblák hírdetik, lehet sátorozni. Mégis hogyan? Hozom a kis Quechua sátramat aztán felállítom? De hol? Meg minek? Ha van sátorozási lehetőség akkor biztos van ott valami. Utána kellett járnom. Mivel az út nem vitt tovább, konkrétan homok fedte be az egész autópályát, meg Iraq is közel volt, inkább letértem jobbra sátorozni sátor nélkül. Itt se volt semmi. Pontosabban azért vol egy nagy sátor, meg rengeteg szemét. Megálltam, hátha találkozom egy helyi arccal és megcáfolhatom, hogy mégsem olyan biztonságos ez az ország. De nem sikerült. Senki nem volt az egy szem sátorban. Csak rodhadó hűtök, elhagyott személyes tárgyak és persze autógumi. Amerre elláttam sehol senki. Meg más se. Csak csönd. Fél napja nem találkoztam élőlénnyel pár csoffadt tevén kívül. Le is táboroztam, és lőttem pár képet. Aztán a semmiből megszólalt az ima. Szóval mégis élnek itt, csak lehet hogy én nem látom őket? Aztán a távolban megjelent egy autó. Egy pickup. Benne kettő, kívül 6 ember utazott. Rottyant rozoga. Mind az emberek mind a kocsi. Klasszik akciófilmbe illő jelenet következett. Megállnak, leugranak, jönnek, morcosak, én köszönök, ők nem köszönnek, körbevesznek, nézegetnek, szépen elkérik a kocsikulcsot, beülnek, elhajtanak, én állok, nézek, szomjazom, 3 nap és meghalok. Persze nem ez történt, mert még most is gyalogolnék. Vagyishát már nem gyalogolnék. Ez csak átfutott rajtam. Úgy a fejem tetejétől a lábamig. Hatszor. Szerencsére az ő fejükben nem ez futkározott és csak integettek, mosolyogtak egyet és mentek bármerre. Én meg beszartam. Nyilván nem, de nagyon közel jártam hozza. Jobbnak láttam beülni a járgányba és elhúzni még mielőtt valamelyiküknek eszébe jut az ami nekem jutott az eszembe az imént.

Visszafeleé viszont láttam pár kivilágított olajkutat. Ez is megvolt. Tankoltam is egy jót. Tiszta Mad Max feeling volt. A semmi mellett egy kút meg egy figura egy széken. Az egyetlen hátránya a Hummer-nek, hogy elég éhes jószág. Úgy 20 litert simán megeszik reggelire, szóval máshol nem túl gazdaságos. Viszon itt? Egy tank benzin kb £20-t. És nem egy moped tankjáról van szó, hanem 80 lityós bendőről! Kész vicc itt a benzin. Ennél már csak az áram olcsóbb. Annyira olcsó hogy nem is érdemes vele számolni. Kb évente kell kifizetni valamit, csakhogy mégse ingyé legyen már. Az avokádó viszont drága!

A városban a szokásos ramadan-i csúcsforgalom fogadott. Annyi autó vágott be elém, hogy olyan érzesem volt mintha visszfele haladnék. De hazaértem. Porosan, büdösen. De hazaértem! És kurva jó napom volt:)