Negomboból korán reggel továbbálltam mivel elég hosszú napnak néztem elébe. Az északon fekvő Anuradhapurat tűztem ki célul, ami az ókori világ egyik legnagyobb kolostorvárosa. UNESCO is beírta a nagykönyvbe. A tervemből csúfos kudarc lett. Már félúton szétültem a seggemet.
Az út nagyrésze lapos és eseménytelen volt. Egyelőre csak arra fókuszáltam, hogy ne kerüljek egy busz alá és ne üssek el senkit. Ezt eddig sikeresen teljesítettem is mert még szabadlábon vagyok és élek. Lehet pár hangyát azért véletlen elcsaptam. Bocsesz… Baromira jó a tuktuk adta szabadság. Nulla terv, csak valamiféle irány. Útközben meg suhan a táj, mégha lassan is, de ott állok meg ahol és amikor akarok. Az első hosszabb pihit egy erdős útszakaszon tartottam ahol először találkoztam a pimasz majmokkal. Szerencsétlen rokonaink rettentő éhesek és mivel most van a száraz időszak, nagyon kevés kaját találnak a vadonban, így többnyire ott tömörülnek ahol az emberek ténykednek. Vagy ellopnak valamit, vagy kuncsorgóan néznek és kapnak egy banánt, vagy csak a szemetet túrják. Nem szép látvány ahogy matatnak a rodható kukák tetején, de ce la vie. És kifejezetten tilos nekik kaját adni, mert megszokják és a könnyen szerzett kaja nem tesz jót nekik. Egyrészt ellustulnak másrészt agresszívvá válnak ha nem kapnak semmit. De mókásak ahogy az út közepén flangálnak és rágcsálják a banánt. Nyilván adtam nekik mert hülye turista vagyok.
Kurunegala városában, ami alig 50km-re fekszik Negombotól, jött az első igazi sokk. Eddig ugyanis csak városok között utaztam és igazán nagy várost addig nem értintettem. A sima egysávos utakon való haladás eddig rendben is volt, de ami Kurunegalaban fogadott attól rendesen berittyentettem. Kétszer három sávos utak, körforgalmak, talicskák, rendőrök, buszok, tehenek és végtelen mennyiségű tuktuk. Nagyjából sejtettem merre kellett volna mennem, de mégha tudtam volna is, akkor se sikerült volna arra mennem. Egyszerűen nem volt meg bennem az a rutin amivel csak úgy bevágok, elémenyek másoknak és arra menjek amerre én akarok. Én hiába akartam jobbra menni, egyszerűen nem tudtam, így arra mentem amerre a legkönnyebb volt. Go with the flow, ahogy mondják. Ennek eredményeként kurvára eltévedtem és nemhogy közeledtem volna a célhoz, egyre csak távolodtam. GPS-t ugyan betoltam a telefonomon, de mivel nem volt telótartóm, így csak néha tudtam ránézni hol is vagyok. Konkkkrétan sikerült 30km-t teljesen rossz irányba megtennem. Ami nem tűnik soknak, de nem Ferrarit vezetek hanem egy háromkerekű lavórt így az a kis távolság plusz két órát jelentett. Jelentett volna ha nem támad az a remek ötletem, hogy nehogymá ugyanarra menjek amerről jöttem. Átvágok egy mellékúton. Na az a mellékút inkább volt a mellékút mellékének a melléke. Kb 1 óra után és rettentő sok káromkodás után úgy döntöttem itt az ideje bedobni a türcsit (igen én türülközőnek hívom) és visszamenni a főútra. Szóval a 30km pluszból hirtelen 80km plusz lett. A nagyobbik baj viszont az volt, hogy kezdett sötétedni és az maga a halál. Az éjszak a csúcsragadozók mekkája. A buszktól egyelőre még nappal is félek, szóval kénytelen voltam a legközelebbi városban megállni és felhajtani egy szállást. Így érkeztem meg Dambullába ami éppen félúton van Anuradhapura és Negombo között. Dambulla előtt nem sokkal ittam Sri Lanka legjobb flat white kavéját, amit nem is értek mert a kávézó a semmi közepén bújt el. És itt tudtam meg, hogy Sri Lankának igen is van kávékultúrája sőt saját kávéfajtája. Mégsőt, régen több kávét termeltek mint kávét, de aztám jöttek az európaiak és kicsit átrendeződött az agrárvilág. Ok, igazából egy penészgomba tett be a kávénak…
Dambulla nem nagy cucc. Nincs nagy turizmus arrafele, de azért van pár látnivaló. A város szerint itt található a világ legnagyobb Buddha szobra. Ez a tény több sebből is vérzik. Egyrészt nem a legnagyobb, mert az Kinában van, de még csak nem is a legnagyobb Ázsiában, sőt még csak nem is a legnagyobb Sri Lankán. De jó a merketing csapatuk az tuti. Viszont ami tényleg egyedülálló és érdekes az a dambullai barlangok. Azok tényleg a legnagyobbak. Legalábbis Sri Lankán. A pontos sztorira már nem emlékszem de valami királyt nagyon nem szeretett a nép ezért elzavarták, ő meg úgy döntött elbújik a hegyekben. Bújkált is vagy 20 évig. És ha már úgyis ott volt, nekiállt farigcsálni. Csak ne ázzon már meg! Így jött létre 5 hatalmas barlang, némelyike 50 méter hoszzú és 10 méter magas, telis tele szobrokkal. Elég menő kuckót hozott össze magának a fickó. Azóta az UNESCO is bejegyezte, meg nyilván zarándok hely is lett belőle. Tényleg impresszív látvány. Csak az a sok turista rontja el az összképet. Nem, nem fog sikerülni lefotózni egy 50 méter hosszú barlangot vakuval. Sose. De good luck!
A másik érdekesnek tűnő dolog a környéken egy 500 millió éves rózsaszín kvarchegy. Csak úgy ott van. Akkor másszuk meg. Meg is másztam 40 fokban. Szarrá is égtem ahogy kell. Magamat ismerve vártam, mikor fogom a szép barna bőrömet lehámlani és újra felölteni szép fehér ruhámat de ez eddig (még) nem történt meg. Amit nem értek, mert nálam ez nem normális. Azóta többször is leégtem de még egyszer sem hámlottam le. Lehet itt máshogy süt a nap?
Na de a hegy tényleg megéri. Az út nem kicsit megterhelő. Plusz a kvarc elég éles, én meg papucsban vágtam neki az útnak, így szanaszét is vágta a lábamat. A hegy tetején pedig egy buddha szobor várja az érdeklődőket ami szintén nem szar látvány. Miközben ott ücsörögtem és próbáltam lehűteni magamat, belefutottam egy családba. Nemsemmi fejek voltak. Kedvesek, de nagyon ramaty kinézetűek. A család összes férfi tagja rágta azt a szar bételt amitől összesen nyolcuknak nem volt annyi foga mint egy egészséges embernek összesen. Persze lenyúltak cigire meg vízre, de cserébe lőttem róluk pár fotót. Na az minden cigit megért! Pénzt nem adtam neki. Azé na…
Ami még jó Dambullában, hogy iszonyú olcsó a kaja mert a kevés turista még nem nyomta fel az árakat. Szinte nincs is nyugaitas kinézetű etető. És a piac is frankó volt, sok sok gyümölccsel. Meg felfújható pingvinekkel. Itt ettem, és lettem rosszul, a ‘kalu dodol’ nevű édességtől. Ez egy barna takonyszerű cucc, ami rettentő rondán néz ki, eszméletlen finom és csak 80% a cukortartalma. Na én ebből megettem 20 perc alatt fél kilót. Nem részletezem másnap milyen helyiségekben töltöttem a legtöbb időt a tuktukon kívül.
Miután úgy ítéltem meg képes vagyok megtenni száz méter klotyó nélkül, elhagytam Dambullát. De előtte még betértem egy telefonos szaküzletbe mert muszáj volt vennem egy felcuppantható telótartót meg szívargyújtó töltőt is. Na az a töltő egy hét után elromlott. Mégis mire számítottam egy 200 forintos szartól? Amit pedig helyette vettem, egy jó drága márkás cuccot, később ellopták. Szóval letettem az egész menetközbeni töltés dologról. GPS be, és újabb félnapi zötykölődés után végre megérkeztem Anuradhapuraba.
Volt egy kép a fejemben a helyről de azt a valóságban semmi nem igazolta. Én azt képzeltem, hogy van pár rom, meg néhány sztúpa, oszt ennyi. Körbejárom pikk pakk majd irány tovább. Zandiék beszámolója alapján sejthettem volna hogy fél nap nem elég, de hát ki hisz el bármit is a barátainak? Anuradhapura területe laza 7000 négyzetkilométer. Eljutni az egyik végéből a másikba csak fél óra tuktukkal. Óriási. Látszott, egy nap alatt még a felét se járom be. Az egész hely igazából pár nagyobb és kisebb, szebb és romosabb sztúpából áll, közöttük meg rengeteg erdő meg tó. Rettentő jól eltévedtem nemegyszer. Viszont mázlim is volt mert pont belefuttam valamilyen vallási ünnepbe és mégha nem is értettem mi történik, táthattam a számat. Az ünnep miatt viszont megnőtt a látogatók száma, így rengeteg ember között kellett kacsáznom, én meg még kezdő vezetőként nem egyszer futottam bele éles helyzetekbe. Néha ugyanis azt hittem motort vezetek és ott a féket nemcsak lábbal hanem a gázkar felöli részen is lehet nyomni. Vagyis húzni. Na majdnem ez lett egy szerzetes veszte. Nyilván ő volt a hibás mert ő ugrott elém a semmiből. Én kapásból nyúltam a fékért, de ugye az nem volt ott, ezért hirtelen behúztam a bal oldali kart, az meg ugye a kuplung ami szintén nem oldja meg a lassulás kérdését. Nem volt más választásom mint kerülő manővert tenni aminek az lett az eredménye, hogy egy másik sáfrány ruhás figurát kicsit megpöccintettem a tuktuk bal oldalával. Szerencsére nem mentem gyorsan így nem hajtottam át rajta, de megadtam neki a lehetőséget hogy gyakorolja a megbocsátást. Picit ugyan megijedt, én beszartam, de egy elnézéssel és egy mosollyal lerendeztük a helyzetet. Remélem azért nem átkozott el nagyon…
A számora a legfontosabb esemény azonban nem köthető az ünnephez. Itt szerettem meg a lábfejemet. Ez kicsit, talán nem is kicsit, furán hangzik. A lényeg, hogy utálom a lábfejemet. Vagyis eddig utáltam. Nem tudom miért, de egyszerűen zavart, hogy van. Tudom, hogy szükségem van rá a járáshoz, de ha lehetne megválnék tőle. Amennyire szeretem a kezemet annyira utálom a lábfejemet. Na Anuradhapuraban végre kibékültem eme testrészemmel. Szóval a vallási ceremónia során az egyik sztúpát egy hihhhetetlen hosszú színes anyaggal körbetekerték. De kurvahosszúval. Az enyhén túlméretezett szalagot több száz zarándok viszi, egymás után szépen csigasorban. Olyan mint egy körmenet. A végét pedig szerzetesek tekerik és rögzítik. De ez eltart vagy fél órán át. Közben megy a kántálás. És a menet, egy előre kihelyezett, amolyan piros szőnyegen sétál. Na én erre a piros cuccra véletlen ráléptem, lenéztem és beleszerettem a lábamba. Olyan mocskos, koszos, elnyűtt lábat szerintem még nem láttam. De ez van ha az ember 1 hónapig nem hord cipőt csak papucsban vagy mezítláb glasszál Sri Lankán. Nem tudom mi történt, de egyszerűen kibékültem a lábfejemmel. Ennyi. 39 év után végre szeretem a lábfejemet. Még 30 év és teljesen rendbe leszek a testemmel.
Ezek után szerelemittasan leültem a földre és hallgattam a kántálást miközben figyeltem ahogyan megy le a nap és szörnyű giccsesen megvilágítja a környéket. Megvolt az első igazi spirituális élményem. A második a meditálós pasi fotózása volt, de arról már írtam. Kifele menet még elkapott egy fiatal figura akivel egy-egy lótuszvirágot közösen felajánlottunk akinek fel kellett ajánlani. Semmit nem értettem belőle, de talán nem is kellett. Aztán meghívott magához aludni, de azt inkább passzoltam. Valahogy nem éreztem, hogy jó lenne nekem egy olyan pasival elmenni az otthonába aki félmeztelen izmos fotókat mutogat a telefonján. De biztos én értettem félre a szándékait a festett körmeimmel…
Másnap még tettem pár kört és kergettem kicsit a majmokat. Ők cserébe lenyúlták a reggelimet. A többi tuktukos persze jót mulatott az egészen. De ez van ha nincs ajtó. És még sikeresen szét is dobáltak azt a kevés cuccot is amit Bip Bop gyomra rejtett. Nem bántam. Én tudok még reggelit venni, ők nem. Ja és imádják a naplementét. Nem vicc. Több száz majmot láttam felrohanni az egyik 100 méteres sztúpa tetejére ahol szépen lecsücsültek, mint a moziban, aztán néztek ki a fejükből. Volt egy kisebb balhé is, gondolom rossz helyre ült le pár majom, mert pár percig nagy ricsaj közepette megkergették egymást. Mokás állatok.
Nagyjából a felét se láttam a látnivalóknak, de igazából nem akartam több időt rászánni és inkább továbbálltam Sygiriya felé.
Sygiriya szintén fontos zarándokhely, UNESCO meg minden, de amiért igazán érdekes, hogy ott áll egy baromi nagy szikla a semmi közepén, aminek a tetejére anno felépítettek egy teljese várat. (Én baszott nagy sziklát akartam írni, de anyám jelezte, túl sok bazdmeget használok, így próbálok visszavenni belőle.) A várból mára semmi nem maradt meg, csak az alapjai, de szerencsére a 200 méter magas szikla még ott van. Hát, nem gyenge látvány. Hogy a francba került oda? A körülötte lévő park is gyönyörű. Szépen rendbe van tartva, annyira, hogy fűre lépni tilos. Az épületmaradványokra meg nyilván nem lehet rálépni. Ebből adódóan szinte sehol nem lehet leülni és árnyékból sincs sok. Csorgott rólam a víz már a parkban eltöltött 10. perc után és csak utána jött a fél órás hegymenet. Volt ugyan lépcső de nem mozgó. A látvány viszont megérte. Pont szép idő volt és el lehetett látni mindenhova. Láttam honnan jöttem és azt is hova tartok. Egyikről se tudta mi, de láttam. Tényleg impressív a szikla meg úgy minden körülötte. Abszolút megéri a trippet.
Maga a város, ami kb kétszáz méter cakk pakk, felejthető, de van sok kajálda meg egy frankó itató hely. ’Rastaurant’ a hely neve amiből egyenes következik, hogy csak Bob Marly vagy feldolgozások szóltak. A felszolgálók kicsit képzavarban élnek, gondolom egyértelmű miért, de 15 percen belül mindíg megkaptam a gintonikomat. Egyszer ugyan sört kaptam, máskor meg háromszor kérdezték meg mit is kértem, de ettől volt a helynek egy hangulata. Az egyetlen bibi, ami kicsit felkúrta az agyamat, az a szúnyoginvázió volt, mert ugye pont egy tavacska mellé épült a kocsma. De serényen cigizgettem, amit kevésbe szerettek a dögök. Ja és a szállásom maga volt a fosok fosa. A legrosszabb addig. Rettentő jó fotósa lehetett a helynek, mert a hangyabolyt és a papírból készült tetőt cselesen lehagyta a képekről. A moszkítóhálót és a függönyt a fotózás után pedig tuti magával vitte. Szerencsére a világítást egy 10W-os égő biztosította így este már nem zavartak ezek az apróságok. Fürödni se mertem mert attól tartottam koszosabb leszek mint voltam. A reggelire is nemet mondtam. De legalább érthető módon olcsó volt.
Sigiriya után újra Dambulla felé vettem az irányt és bár nem akartam de kénytelen voltam újra megszállni abban a csodás városban, mert már 1 hete ugyanazt a 3 polót hordtam és már a majmok is messziről elkerültek, így muszáj volt mosodát találnom. És mivel láttam már mindent a környéken tartottam egy laza napot amiből az lett, hogy postán rohadtam, mosodát kerestem és hivatalos ügyeimet intézgettem. De ráértem.
Következő bejegyzésben pedig már Kandy városáról lesz szó, ahol Bip Bop eltűnt, a feketepiacon kellett vennem cigit egy drogdealertől és sikeresen tántorgós részegre ittam magam gintonikból egy Zandiék által ajánlott helyen. Nincs alkohol problémám. Nincs?!
És végre sikeresen eljhagytam az első holmimat. Nem sok cuccom van de úgy tűnik azt is szét tudom hagyni ezen a szigeten. A fos szállásomon hagytam a jó kis fotó állványomat. Ami miatt vissza kellett mennem Kandybe. Pedig nem is ott hagytam. De erről is majd később.
