Négy nap után ideje volt tovább indulnom Kandyből mert a minden esti gintonik már kezdett kicsit az agyamra menni. Szó szerint… Reggel, nem túl korán, beizzítottam Bip Bopot és dél felé vettem az irányt. Hegyek. Jövök.

Még mielőtt átadtam volna magamat a teaültetvényeknek tettem egy kitérőt egy buddhista templom felé. Annyira nem hajkurászom a templomokat, mivel így is úgy is belefutok egynéhányba akármerre is járok, de ezt külön ajánlották a Slightly Chilledben. A turisták nagy része egyáltalán nem ismeri és az útikönyvekben sem említik a helyet. Laza másfél óra robogás után megérkeztem Ambuluwawe Nemzeti Parkba. A park igazából egy kisebb hegyből áll, aminek a tetején egy fura templom csücsül.

Itt volt az első igazi megmérettetés Bip Bop számára. Igazi hegymenet. Viszont Bip Bop-ot kemény acélból kalapálták így a 700 méter szintkülönbség és a saccra 20%-os, foltokban aszfaltot tartalmazó út, meg se konnyant kis motorjának.  Háromnegyed úton viszont már annyira meredekké vált a terep, nem mertem kockáztatni és inkább gyalog folytattam utamat. Míg Bip Bop pihizgetett, én közben teljesen kikészültem. Egyáltalán nem voltam hozzászokva a gyaloglás ezen fajtájához. A hegy tetején a kilátás viszont nem kicsit volt menő. De a legmenőbb a templom volt. Építész se vagyok, így nehéz lenne még saccolnom is milyen építészeti stílust képvisel, de kicsit hasonlít Gaudi agyszüleményeihez. Vagyis inkább egy részeg és kicsit mérges Gaudihoz. Sehol egy egyenes felület, semmi rendszer. Girbe gurba falak és a többi. Olyan mintha megépítettek volna egy rendes templomot aztán mielőtt megkötött volna, jól megrázták az egész hóbelebancot. A lépcsőfokok a torony belsejében indultak, de a felfelé szűkülő torony miatt egy idő után kivezették a lépcsőt, ami nem sikerült túl bizalomgerjesztőre. Lentről egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, de ahogy egyre csak keskenyedett a feljáró, a világ egyenes arányban forgott a veszélyérzetemmel. Az hagyján, hogy a korlát a derekamig se ért, de akkora lyukak voltak rajta, amin egy bébiviziló is kifért volna. A lépcsőfokok pedig olyan keskenyek és csúszosra sikeredtek, hogy csak lapjával tudtam araszolni. Ehhez még hozzájött a kifele domború csúcs, így a végén, mint egy alganyaló, a falra rácuppanva haladtam felfelé.

A torony átmérője nem lehet több mint 1 méter, ebből kifolyólag a szabad terület 20 centire csökkent. Na nekem azon kellett egyensúlyoznom 50 méter magasan. Remegett mindenem ami csak tudott remegni. Azonban amint felértem és már nem kellett azon agyalnom hova lépjek, pikk pakk megszoktam a felfokozódott izzadást és a nemlétező hajamat tépő erős szelet és végre át tudtam magam adni a táj élvezetének.

Pár percnyi élvezkedés elégnek is bizonyult és hasítottam is lefelé. Mire leértem elmúlt a remegés és csak az adrenalin utózöngéje járta át testemet. Megcsináltam! Leküzdöttem a tériszonyomat. Basszameg. Nem csináltam egy fotót se, annyira be voltam rezelve. Hát úgy csak nem mehetek el, hogy nem csinálok legalább egy képet. Megoldás? Irány vissza. Volt már ennél hülyébb ötletem is. Másodszorra már úgy rohantam fel mint egy rozzant zerge. Visszatértem az azelőtti izzadási mennyiséghez, de újra feljutottam. Magabiztosabban, könnyedebben. Remek. Fotó. Irány le. De várjunk csak. Próbáljunk ki még valamit. Mi lenne, ha újra felmennék? Miért is ne? Nézzük meg mi történik. Tényleg leküzdhető a félelem? Le. Harmadszorra már csak az tűnt fel, hogy nem görcsöl be a kézfejem a kapaszkodáskor. Nem is kapaszkodtam. Menő manó vagyok. Az apró bibi amivel nem számoltam az a rettentő nagyra nőtt arcom, a csúszós lépcső és a papucs a lábamon. Eme három dolog remek alapot szolgált arra, hogy az egyik kanyarban kicsússzon a már így is cafatokban lógó lábbelim és 47 méter magasan kilengjek mint egy hibbant inga. Izzadá, pipa. Remegés pipa. Hülye ötlet volt. Még a végén itt döglök meg a sok kísérletezésbe. Húzzunk a francba.

Miután leértem, és megetettem megitattam pár kóbor kutyát, visszatértem Bip Bophoz és kuplung, kézifék segítségével learaszoltunk a hegyről. Lefelé sokkal félelmetesebb volt mint felfelé, mert azon paráztam, mikor melegszik fel a fék és irányíthatatlanul a mélybe zuhanok. Az út menti korlátok biztos megfogtak volna ha a kedves útépítők építettek volna legalább egyet mutatóba. Egyben leértünk, de rámfért volna egy polócsere. Bip Bopra meg egy új üléshuzat.

Ambuluwawa után már egyenes út vezetett Nuwara Eliyaba, Sri Lanka legmagasabban fekvő városába. Mondjuk egyenesnek pont nem nevezném. 60km nem sok, de ha azt veszem, hogy közben 300 méterről kell feljutni 1900méterre, akkor az egy más perspektívába helyezi az utat. És az igazi emelkedő csak a várostól 20kmre kezdődött igazán. Azon már nem aggódtam, hogy hű paripám bírni fogja-e az utat, azt már bebizonyította, inkább azon paráztam nehogy kiessek valamelyik oldalán. Csak kanyar. Egyenes egyáltalán nem volt. Kanyarból kanyarba. Jobbra balra. Mindezt 15km/órás sebességgel, ami arra pont nem elég, hogy haladjak, de arra igen, hogy összetörjem magam ha kiesnék. Begurulnék szépen a teaültetvényekbe. És nyilván a buszok, kamionok továbbra is úgy tolták neki mintha csak 6 sávos sík terepen lennének. Életemben nem kapaszkodtam még ennyire kormányba. Próbáltam ugyan gyönyörködni a tájban de az teljesen lehetetlennek bizonyult. Azért néha meg megálltam, aminek egyenes következménye lett, hogy mire elértem volna az út feléig, már kezdett sötétedni. Na arra egyáltalán nem vágytam’ Bármi, csak sötét ne. Mint egy rossz akciófilmben, elkezdtem az idő ellen harcolni. Nyomtam ahogy csak bírtam, és közben azt lestem mikor megy le a nap, mintha akkor megsemmisülne a világ. Mennyi időm van még hátra ebből az életből? A naplemente viszont szép volt. Ami utána jött inkább ilyesztő. De faltuk a kilométereket és ha halad az ember előbb utóbb meg is érkezik valahova.

A másik amivel nem számoltam az a hőmérséklet. Az addig eltelt egy hónap alatt pólón és szoknyanadrágon kívül nem volt szükségem másra, de amint felértem a hegy tetejére nyilvánvaló vált, jobb lett volna ha kicsit komolyabban átgondolom a terveimet. És ezt az is nyilvánvalóvá tette amikor megláttam az első kabátot és sapkát kínáló árust a tetőn. Zseniális! Amint átértem a gerincen, már egyből ott is volt. Megállhalhattam volna ugyan felvenni a pulcsimat meg a cipőmet, mert közben a lábujjaim is lefagytak, de inkább mentem előre. Átfagyva, kimerülten, éhesen, de megérkeztem Nuwara Eliyaba ami 1 órával előtte elképzelhetetlennek tűnt.

Ismét egy olcsóbb szállást néztem ki, de ezúttal egy homestay-t, ami nagyjából azt jelenti, hogy egy fedél alatt kell aludni a tulajjal. Aminek szintén van egy hangulata ha jófej a házigazda. Elsőre minden rendben is volt, szállás tiszta és kényelmes, csak a házigazda volt túlcsordulva jószándékkal. Egy percre nem bírt magamra hagyni. Volt külön szobám, de percenként kopogott, hogy minden rendben, Sir? Az lenne, ha nem kopognál állandóan. Tényleg kedves rendes emberke volt, csak kicsit ment az agyamra. Próbáltam volna lepihenni, de nem ment. Még a fürdőszobába is bekopogott vagy ötször hogy rendben van-e minden. Miért nem lenne? Egy perce is rendben volt. Azóta nem sok minden történt. Még nem estem bele a klotyóba. Meghívtak ugyan egy közös vacsira, de jobbnak láttam nem velük vacsorázni és pihenés gyanánt keresni egy nyugalmassabb etetőt, hogy végre összhangba kerüljön a testem a gondolataimmal.

Mivel már egy kicsit kezdtem megcsömörleni a Sri Lanka-i koszttól, elmentem egy Pizza Hutba. Tudom, szégyen. De néha kell a nyugati hulladék kaja, hogy a szervezet ne kapjon sokkot. Pizza után kerestem még egy italboltot az esti nyugisörért. Annyira, de annyira jól esett volna egy hideg sör lefekvés előtt. Na az se jött össze. Vettem egy langyosnak se igazán mondható lőrét, hazatuktukoztam, bedőltem az ágyba a nyitott sörrel a kezemben… no comment… Elérkezett Sri Lanka-i utazásom mélypontja. Azt hiszem itt ért utol a fáradtság… Ahhoz képest, hogy egész nap felfelé mentem, itt kezdődött el igazán a lejtmenet.

Másnap, miután a házigazda megtömött a reggelivel és annyi útravalót csomagolt amit 3 napig ettem én és a majmok, elindultam újabb szállást keresni. Bip Bop-t közben valaki, nyilván a házigazda, áttolta a garázsba amiről nem is tudtam, hogy létezik. De az is lehet, éjszaka besurrant a kulcsokért míg aludtam. Remélme nem. Mikor megláttam Bip Bop-ot nem hittem a szememnek. Ott állt csurom vizesen mint egy ázott leányzó. Kedves házigazda kicsit megfürdette. Csak úgy csillogott villogot a reggeli napsütésben. Miután körbejártam a piros telivért és megbizonyosodtam mindene megvan, érzékeny búcsút vettünk a házigazdától és már téptünk is. Kifele még ugyan a lelkemre kötötte, mindenképpen hagyjak róla pozitív értékelést, mert az fontos. Hagynék is szívesen, de mit írjak? Tényleg kedves, gondoskodó, de annyira, hogy megfolyt. Ami jó is meg rossz is. Hogy írjam ezt le? Mert ha az a kérdés, visszamennék-e, akkor soha a büdös életbe. Viszont tényleg kedves, segítőkész ember, a szállás tiszta, kényelmes de… és ott a de… Azóta se tudom mit írjak.

A másik szálláson meg megkaptam az ellenkezőjét. Le se szarták, hogy mivan. A szobámra órákig vártam, amiről szintén kiderült nem az aminek hírdették. Mégcsak nem is ott volt a szállás, ahol írták. Semmit nem aludtam mert egész éjszaka egy rohadt szúnyogot hajkurásztam. Plusz rámzárták a bejárati ajtót, így még cigizni se tudtam kimenni mérgemben. Ezek után, este, amikor megállított a rendőr, és meg akart büntetni mert nem adtam elsőbbséget, igen az itt történt, már alapból ingerülten álltam mindenhez. Hideg sört se találtam sehol, vacsizni is elfelejtettem és minden zárva volt mire ráeszméltem. Ahhhha mindenki és minden ellenem fordult! Igen, éreztem, hogy nagyon morgós pár nap elé nézek. De az is lehet a hely húzott le ennyire. Nem tudtam megszeretni a várost. Mindenben ellentéte volt Kandynek. Sehol egy jó kocsma, sehol egy frankó kávézó és maga a város is nyomasztó volt. Hatalmas lapos területen fekvő semmilyen. Én arra számítottam, Nuwara Eliya egy kis helyes hegyi városka, kedves kis utcákkal. Ehelyett egy nagy puszta fogadott golfpályával, lovardával és csilli villi drága szállodákkal. Gazdag, vagy gazdagnak tűnő fehérek, hatalmas házakban pihikéznek, miközben a rabszolgák dolgoznak a környéken. Papucsos tamil férfiak terelgetik a lovakat, nyírják és öntözik a golfpályákat, míg a nők hatalmas zsákokkal a fejükön szedik a tealeveleket napi 14 órában a környező hegyekben. Tényleg nem tudom, csak én láttam bele ezeket, vagy tényleg ennyire nyomasztó a hely_Semmi pozitív vibe, semmi hangulat, csak szomorúság. Még a turisták is csak lézengtek jobbra balra. Nem akarom beleverni a csúfot, de a leglehangolóbb város ahol Sri Lankán jártam. Messze a legrosszabb.

Egyik nap betértem egy szállodába reggelire és tényleg olyan volt mint a filmekben. Fehér kesztyűs tamil nő hozta a teát, a kertben férfiak kertészkedtek. Minden teljesen mesterkélt és lélektelen. Ha jól emlékszem Zandiék is be akartak térni egy helyre, de nem engedték be őket a szálloda bárjába mert nem kisestélyiben voltak. Az egyetlen hangulatos és barátságos hely egy pizzázó volt, ami egy olasz pasi tulajdonában volt, de helyiek dolgoztak. Pontosabban egy helyi nő. Az egész nem hely volt nagyobb 10 négyzetméternél és a pizza is remek volt. Az egyetlen ami elszomorított, hogy a szakácsnő mellett ott sürgött forgott két gyerkőc, akikről kiderült, hogy a lányai, de mivel a férje a gyárban, az anyja és testvére meg az ültetvényeken gályázott, senkire nem tudta a gyerekeket hagyni, ezért vele voltak a konyhában egész nap. De legalább neki nem kellett teát szednie.

Következő nap nem is kíséreltem meg, hogy megszeressem a várost, inkább a környéken próbáltam vidámabb társaságot találni. Áttuktukoztam Rambodaba, ahol elvileg szépek a vízesések, ami mondjuk annyira nem érdekel, de legalább víz. Mégcsak le se lassítottam amikor megláttam a vízesésekhez vezető utat. A turistabuszok hada egyszerűn elrémített. Ha már a parkolóban akkora a tumultus, hogy sorba kell állni a zuhanó vízhez vezető ösvényen, akkor az nem sok jót sejtet. Furikázzunk inkább. Bármerre. A térkép szerint Romboda közelében egy hatalmas víztározó gyűjti a vizet, így arrafele vettem az irányt. No itt találkoztam először az igazi tamil lakosokkal.

Egy gyors kitérő. Sri Lanka alapvetően szingalézekből és az indiai tamilokből áll. A szingalézek észak Indiából vándoroltak el, nagyrészük buddhista. Ők főleg nyugaton és délen laknak. Tamilok, akik dél Indiából származnak, főleg hinduk, keleten és északon laknak. Vannak még mórok és muszlimok, akik a régi kereskedők sarjai és főleg nagyvárosokban éldegélnek. És persze keresztények a gyarmatosítóknak köszönhetően. Ezen kívül vannak a Sri Lanka-i tamilok akik kb 1 millióan vannak és százezerszámra telepítették be őket anno a brittek. Ők se nem Sri Lanka-i, se nem indiaik. Nincs semmilyen állampolgárságuk. Így joguk sincs semmire. Ott élnek generációk óta az ültetvények körül vagy között kis viskókban. A hegyvidék amolyan természetes választóvonal a két népcsoport között. Persze van átfedés, de nagyjából ez a leosztás. A tamil nők főleg az ültetvényeken dolgoznak, míg a férfiak a gyárakban, vagy ahol tudnak, pl. kis útszéli boltokban árulnak rágót meg banánt. Nem élnek valami fényűzően. Konkrétan eltengenek a minimum környékén. Sri Lanka ezen környéke főleg teaültetvényekből áll. Aki oda születik, nulla esélye van kitörésre. Nincs semmijük, éhbérért dolgoznak. Csak léteznek. A gyár pedig mindenféle fehér, főleg angol tulajdonban vannak. Amerre csak jártam angol helységnevek és családneveket láttam nagy betűkből kirakva a földeken. Hatalmas területeken. A gyárak és a földek irányítása pedig szingaléz emberek végzik, nem tamilok. És ebből kifolyólag elég nagy a feszkó is. Tiszta rabszolgatartás az egész. Semmit nem változott a felállás az évszázadok alatt. Megy a kizsákmányolás ezerrel. Pont annyira tartják őket el, amennyire kell. Nuwara Eliya megmaradt gyarmatnak.

Az egész környéken érezhető a szegénység, de nem ettől lesz szomorú a környék hanem a kontraszt miatt ami az emberek között van. Beszéltem egy árussal aki kókuszokat árult. 50Rs-ba (80HUF) kerül egy dió. Ő ezt 35-40Rs-ért veszi a piacon. Szóval van 10Rs haszna egy dión. 15 forint. Ha elad százat akkor keresett 1500 forintot, ami arra elég hogy pont ne éljen éhen. Egy nagyon olcsó ebéd 200-250Rs. Azért 20 diót kell eladni. Lopni vagy találni pedig nem lehet csak úgy. Mármint kókuszdiót. Az ültetvényeken dolgozó nők $4-5-t kapnak napona, ami valamivel jobb mint a dióbiznisz. De ezért 10 órát kell melózni. De ettől függetlneül az emberkék nagyon nyitottak, kedvesek. Amijük csak van azt megosztják. Majd írok egy családról akik meghívtak teázni. Gyönyörűek voltak. Nem csak kívül, belül is. Lehet hogy csak színjáték, de kétlem.

A turizmus is talán segít valamennyire. Egyrészt van aki vegyen diót, másrészt sokan szobakiadással foglalkoznak, esetleg vendéglátóhelyeken dolgoznak. De az egész turizmus dolog, mint később megtudtam egy helyi értelmes fickótól, alig 15 éve kezdődött csak el. A polgárhárború is csak 10 éve ért véget. 20 éve itt fehér még nem járt a birtokosokon kívül. Szinte semmi nem volt. Még tuktuk se. Semmi. Azóta kezdik felfedezni a nyugatiak és járnak erre a vidékre. Ami akár lehet hatékony akár káros is. Sokan rengeteg pénzt fektetnek bele egy olyan lehetőségbe ami lehet soha nem realizálódik. Sorra építik vagy bővítgetik a házaikat azok akik tudják. És lehet bedől az egész. Én már most azt gondolom, hogy túlkínálat van. Ami a turistáknak jó mert lenyomja az árakat, de a házigazdáknak mert nem, mert nagy a verseny és sokat bukhatnak rajta.

No kicsit elragadtattam magam. Vissza Rambodaba. A víztározó fele hétszentség nem járt még turista mert úgy néztek rám mint egy ufora. Viszont az út az addigi legszebb útszakasz volt. Ültetvények, hatalmas fák lila virágokkal, majmok, madarak mindenfele. Igazi kis dzsungel. A tározó önmagában nem volt nagy szám, de a kilátásért megérte a másfél órás kiruccanás. Ahogy sétálgattam a hatalmas betontömb tetején észrevettem pár helyi arcot akik fel-alá rohangáltak a töltés rossz oldalán. Mármint én úgy gondoltam ők voltak a rossz oldalon, mert normális egyedek a vízszíntes részén szoktak sétálgatni és nem a meredek töltésen. Nyilván közelebbről is meg akartam nézni miben sántikálnak. Festegettek. Jelzések. Pici esetekkel. A víz felöli részen. Papucsban. Mindenféle biztosítás nélkül. Na ezért imádom Sri Lankát. Szarnak itt mindenre. Ez Europában elképzelhetetlen lenne. Ott három ember biztosítaná azt a szerencsétlen gyereket, lezárnának minden ki és beveztő utat, de még a vizet is leengednék csak hogy tuti legyen. A gyerek viszont csak úgy űlt a töltés oldalán vagy 20 méter magasan és pingált. Kisgatyában és papucsban. A másik pasi meg csak állt mellette, fogta a kötél végét és néha megérintette a srác vállát. Gondolom jelezte, hogy ő még ott van, nem ment el. De igazából max lelki támasz lehetett, másra nem volt jó. De az is lehet, csak a haverja volt és leugrott megnézni mit csinál. Na én az ilyen élményeket szeretem. Nem pedig a szerencsétlen tűző napon güriző teaültetvényesek szemébe belevakuzva pillanatokat gyűjtögetni.

Visszatért az életkedvem. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárult az, tudtam, másnap elhagyom ezt a várost.

Erre a blogra elég is ennyi. A következőben már tényleg leírom miért másztam meg 6000 lépcsőfokot egy nyamvadt naplementéért, amiből persze nem láttam semmit. Valamint a változatosság kedvéért ismét Kandyben kötök ki.