Zandiék után busszal mentem, spórolás címén, mert sikeresen feltornáztam a napi pénzköltési limitemet a duplájára, ha nem a triplájára amitóta Zandiékkal lógok. 4 óra buszozást megúsztam 100Rs-ból (150Ft). Nem csoda, itt a busz a közlekedés legkedveltebb módja. Szörnyű szar és életveszélyes, de olcsó.

Unawatuna is egy helyes kis falucska a tenger mellett, bár teljesen más a feelingje mint Hiriketiyanak. Sokkal inkáb túristásabb és szemben a fiatal szörfösökkel akik ott leledzenek, itt inkább családos, idősebb korosztály a jellemzőbb. És rengeteg az ékszerbolt. Ergo rengeteg az orosz. Ez nem tudom miért jár kéz a kézben, de akárhol voltam eddig, ahol oroszok voltak ott mindíg volt kavicsbolt. Kavics alaltt gyémántot és egyéb drágaköveket értek. (fun fact: Sri Lankát régen a drágakövek országának hívták annyi rengeteg sok drágakő bánya van itt) A tengerpart egy pár kilométer hosszú homokos szakasz, étterem hátán étteremmel. Megszerettük a helyet. Kedves hely. Sok italozó hellyel. A szállásunk, Zoli szerint, az egyik legjobb volt ottlétük alatt. Biztos csak azért mert én is velük aludtam egy szobában. A tervünk nem sokat változott. Együnk igyunk amennyit csak bírunk. De hogy az agyunkat is használjuk ha már van, megtanítottam őket rikikizni. Az egy jópofa kártyajáték. De lehet azt még Hiriben tanítottam nekik. Kicsit összefolynak a napok.

Itt is szerváltunk magunkat motort és motorozgattunk egy kicsit. Eltéptünk valami Jungle beach nevű, titkos eldugott helyre. Hát eldugottnak eldugott, de titkosnak nem az. Dugig volt helyiekkel és rettentő zsufis volt az egész. Mondjuk hétvége volt. Én és Andi a megmártóztunk a vízben, ha már vettük a fáradságot odáig elvánszorogni, de nem volt nagy szám. Nem érte meg a fél órányi motorozás és a borzót túra. Visszafele belefutottunk egy helybe, ahol szólt valami jó kis elektro zene. Betértünk egy szokások gintonikra mert már nagyon alacsony volt az alkoholszintünk. A srácok, akik a helyet vitték, vagy csak ott lógtak, ki tudja, néha nehéz eldönteni ki dolgozik és ki a vendég. De mindegy is néha. Szóval a srácok annyira nem voltak tudatában a jelennek, hogy az már vicces volt. Talán volt ginjük, meg tonikjuk is, de jegük tuti nem. Vagy csak nem találták. Jó kis bulika lehetett előző este mert ezek még mindig azon pörögtek délután 3kor. Én kaptam egy meleg vodkát arrackkal (helyi pálinka) kevert piát, amitől csak a gyomrom fordult fel. De legalább elmulaszotta a másnaposságomat. Ja meg előtte betértünk egy kedves helyre kávézni, ami nem sokat javított a hasmenésemen…

Mivel felelősségtudatos felnőttek vagy mik vagyunk, alkohol befolyása alatt nem vezetünk. Ergo kurva gyorsan meg akartunk szabadulni le a motoroktól, mert már majdnem lement a nap és még nem ittunk semmit. Visszatértünk a partra, lőttünk pár videót ahogy szerencsétlenkedek egy papírsárkánnyal és bohockódtunk még egy két felvétel erejéig. Aztán betértünk az első étterembe amit láttunk egy kis snackre. Olyan kurvajó pirított garnélát még egyikünk se evett. Megkérdeztem mi a titka, de sajnos titok maradt. Nap le, mi fel. Tovűbb sétáltunk a parton és italozó helyek után kutatva. Az öböl legeslegvégénél találtunk egy helyet ahol szólt a szokásos raggie muzsika. Itt imádják ezt a zenét. Rengeteg helyen szól Marly. Itt így írjak. Bob Marly. A tulajjal is elcsevegtünk és kiderült élt Franciaországban vagy 14 évet de a szíve visszahúzta Sri Lankára, mégiscsak ez az otthona. És persze ittunk sok koktélt. Búcsúzóul én még beégettem magam a silány francitudásommal és az ‘örültem a szerencsének’ helyett sikerült kinyögnöm, hogy ‘szívesen, máskor is’.

Viszont kezd átmenni a blogom egy alkoholista naplójába. Nyeee, ez van ha a barátaival lóg az ember. Isten ments, nem panaszkodok, de a napjaink tényleg átmentek kocsmatúrába. Este ahogy a parton sétálgattunk, kacérkodtunk az ötlettel, csak kellene enni egy homárt, ha már itt vagyunk. Elég drága jószágok bárhol is van ez ember, de miért is ne. Na a homárból nem lett semmi, de annyi tengeri cuccot ettünk, hogy rosszullétig zabáltuk magunkat. Akkora halat kértünk aminek a farka konkkkrétan lelógott a tálról bele az én tányéromba. Valami miau miau volt neve. Vagy maui maui. Azt hiszem ezek a betűk voltak benne, de a sorrendre nem emlékszem. Nem vagyok teljesen képbe a nevekkel még józanul se. Amúgy se egyszerűek a szavak, de vannak amiket egyszerűen nem tudok megjegyezni. Anuradhapura, ami egy város fent északon, nevét egyszer nem mondtam még ki jól. Most is csak azért tudtam korrektül leírni, mert kigoogliztam. Mellesleg Zandiekkal lett egy közös poénunk Sri Lankával kapcsolatban. Mi Arilankadának hívjuk az országot. Ugyanis még indulás előtt sokat emlegettünk chaten Sri Lankát. Arra már nem emlékszem ki írta le először, de aki leírta nem kicsit volt részeg, mert Arilankada lett belőle. Ha tippelnem kéna akkor szerintem én voltam. Ha nem, akkor nem akarom elvenni Zandiéktól. Amúgy is barátok vagyunk, nem számít…

Rettentő erősen gondolkozom mit csináltunk még Unawatunaban, de nem sok jut eszembe. Viszont az utolsó este nagyon megmaradt. Kicsit sajnáltuk, hogy vasárnap volt és nem sikerült egyet elöző este buliznunk. Akkor legalább igyunk. Vacsi után és megláttunk egy ‘Roof Top’ neon feliratot egy dombocska tetején. Menjünk oda. Ott biztos van valami. Leakasztottunk egy tuktukot és irányba vettük a hegyet. Na az lett a legfélelmetesebb tuktukozásunk addig. Nekem azóta volt még pár, de arról majd később ha még emlékszem rá. A sofőrgyerek egyáltalán nem volt képbe a körülötte zajló dolgokról viszont ezt a hiányosságát a sebességgel kompenzálta. Kis hegyi kacskaringós úton úgy tolta, minthe nem lenne holnap. Neki lehet nem is volt, de nekünk azért még voltak terveink ebben az életben. Csodával határos módon felértünk. Én előre mentem megnézni milyen a hely, mert ha szar, akkor inkább vissza a városba a tuktukkal. Mondjuk nem vele. A csapos gyereken kívül nem fogadott minket senki, ami nem túl jó jel, de a kilátás miatt maradtunk. Tuktukos el, mi meg fel a Roof Top bárba.

Gyorsan rendeltünk pár mohitot meg sört, hogy megnyugodjunk, aztán átadtuk magunkat az égbolt és a környék csodálásának. Rengeteg csillag, fények a városból és denevérek minden irányból. Tökéletes. Nem is kellett több. Esetleg a zene lehetett volna jobb. A srác jelezte, nyugodtan rakjunk be zenét a telójáról, nem gond. Én félve ugyan, mert ugye ha egy buliban elindul a zenekéregetés annak mindíg rossz vége lesz. Mivel mi voltunk az egyetlen vendégek és mi ugyanazt a zenét szeretjük, gondoltam, csak nem lesz késelés. Egy számot csak. Van egy szám amit csípünk egy Solomun nevű Dj-től. ’Friends’ (barátok) a szám címe. Pont ide illik. Én már a sok alkoholnak köszönhetően elkezdtem kicsit táncikálni, amit elektro körökben csak lépegetésnek hívunk. Lement a nem kicsit rövid szám. Áhhh, egye kutya legyen mégegy. Na itt már ravasz voltam és beraktam egy 2 órás mixet. Végül is csak egy szám. Na arra még tovább lépegettem. Kb fél óra múlva megjelent egy csapat orosz. A zene ment tovább és azt vettem észre, tetszik nekik, ők is csapatják rá. Hát ez kurva jó. Szól az általam választott zene és emberkék mág élvezik is. Nyilván szóba elegyedtünk és még táncikáltunk is együtt. Aztán elkezdtünk veszettül piálni. Én azt saccolom legalább 25 felest vettem, mert ugye van egy gyengém. Egy bizonyos alkohol szint után szeretek mindenkit meghívni egy piára. Volt, hogy egyszerre 8 arrackot rendeltem. De engem is vissza szoktak hívni, szóval szerintem a balance mindig jól jön ki. A csapos gyerek is ivott minden körben, ami később a veszte lett, mert a végén, mivel ő is fejben próbál emlékezni ki mit ivott, ami ugye elég nehéz részegen, szerintem csak a felét fizettük annak amit ittunk. Itt se reklamáltunk, végezze mindenki a maga dolgát. A vendég igyon, a csapos meg számoljon.

Letelt a két órás mix és beraktam egy másik 1 órás mixet. Folytatódjon csak a buli. Én nem tudom mennyit voltunk ott a tetőn, de 3 órát tuti. Rég táncikáltam már és elképzelni se tudtam volna jobb helyet olyan zenére ropni amit még sohasem hallotam élőben, csak fülesen át. Jó ez se volt élő. Modjuk úgy, hogy rendes erősítőn keresztül. Ha lettek volna még százan akkor lett volna az igazi, de így is pont jó kis családias bulika kerekedett. Kezdtünk befáradni, de az oroszoknak még bucsúzól beraktunk egy 2 órás mixet, lépegessenek csak addig amíg bírják. Arra konkkkrétan nem emlékszem, hogy jutottunk haza.

Másnap kicheck és átbuszoztunk Galleba, amit mindenképpen meg akartunk nézni Zandiék utolsó pár napjában. Galle tényleg szép kis városka, legalábbis amit láttunk belőle. A régi koloniális részben laktunk, ami anno a portugáloké volt. Meg hollandoké. Meg az angoloké. Volt az mindenkié. Kis helyes utcák, boltok, kajáldák, de sajnos kocsmát nem találtunk így kénytelenek voltunk italboltba venni egy üveg gin-t és otthon azt kortyolgatni. Ja nem, volt pár kocsma. De este már nem. Áhhh, mindegy. Betértünk még egy india helyre valamit vacsizni, de elég fos volt. A kaja még okés volt, de semmi nem volt abból amit enni szerettem volna, csak az amit ők ajánlottak. A kilátás viszont menő volt és még egy macskát is kaptunk vacsoratársnak. Szegény éhenkorász macsek volt, aki tényleg csak enni akartam vmit, de sajna nem segíthettünk neki mert az egyik felszolgáló papírgalacsinokkal elhajtotta a helyről. Este mi Zolival, míg Andi aludt, szépen sunyiban bebasztunk és vicces dolgokat néztünk a neten. Mint ahogy azt szoktuk náluk Budapesten. Jó volt.

Másnap kirobogtunk a vonatállomásra vonatjegyet szerezni vissza Colomboba. Az állomáson egyből a segítségünkre sietett egy kedves ember, aki kérdezte hova megyünk. Mondtunk Colomboba. Ááá, oda má nincs vonat. He? hogyhogy nincs? Délelőtt 10 óra van. Tuti? Tuti. Jó, de azért én megkérdezek mást is ha nem para. Nyilván volt még vagy 5 vonat aznap. A figura valószínű taxisofőr volt és így próbált fuvart szerezni. Miután meglett a szintén első osztályú jegyünk, visszarobogtunk a szállásra a csomagokért. Zandiék ezek után átmentek souvenir és ajándévásárlásba amihez én csak asszisztáltam mert nem akartam televásárolni magam mindenféle cuccal amit aztán cipelhetnék egész Ázsián át. Galle szép hely, egy napot megér. Akár kettőt is. Vagy mi is kettő napot voltunk?

A vonatozás nagy részét Zandiék végigaludták, miközben én azon pörögtem mikor fog kiesni egy japán csajszi a vonat ajtajából, csak hogy lőjön egy tökéletes selfiet. Még a kaller is rájuk szólt, hogy ezt most kurvára hagyják abba, mert nem kicsit életveszélyes félig kilógva pálcával a kézben fotózkódni. Tényleg csak hajszálon múlt, hogy a japán csajszi feje nem kenődött fel egy másik mozdony elejére. Dehát a like-ért mindent.

Colomboban én ugyanabba a hostelba foglaltam szállást,  ahol először szálltam meg, mert ár érték arányban tökéletes volt és a tulaj is rendes sekítőkész figurának bizonyult. Megbeszéltünk, hogy Zandiék lerakhajták a cuccaikat a repülés előtt anélkül hogy fizetniük kellene, mivel hajnalban indultak, és már nem akartak szállást foglalni. Még taxit is sikerült lezsírozni nekik.

Volt még pár óránk hátra a közös együttlétre így betértünk még pár helyre egy utolsó gin tonicra. Találtunk pár kifejezetten túristáknak való jó drága bárokat, de legalábbb voltak. Az egyiknek még szép kilátása is volt a fényben úszó városkára. És még halat is ettünk. He. A sokadik utolsó kör gintonik után, éjfél körül visszatuktukoztunk a hostelbe és érzékeny búcsút vettünk egymástól. Olyan még sossse volt, hogy én maradok egy helyen és Zandiék mennek haza. Mindíg fordítva van. Én szoktam náluk lakni Budapesten és ők integetnek nekem hajnalban amikor lelépek és London fele veszem az irányt. Legalábbis remélem, hogy integetnek. Most én álltam ott a hostel aljában és én integettem nekik. Hát… Fura érzés volt. Köszönöm azt a jónéhány napot amit velük, veletek, együtt tölthettünk.

Kibaszott jót volt veletek Arilankadán piálni!